Amatőrirodalmi portál
News Search:
Honlapunk · Főoldal · Letöltések · Cikkek · Fórum · Linkek · Időjárás · Mesebirodalomáprilis 20 2019 14:21:19
Navigáció
Főoldal
Letöltések
Cikkek
Fórum
Linkek
Galéria
Kapcsolat

Keresés
Szabályzat
A legek - Részletek

Időjárás
Naptár
Napköszöntő
Tv újság
Szerencsejáték eredemények
Számológép, kalória és csillagjegy...
Naptár és óra

Yahooo! kereső
Google kereső
Google kereső 2
MP3 Kereső
Szoftverkeresők...
Magyar Elektronikus Könyvtár
TV,Mozi,Szinház(port.hu)

Aranyköpések...
Napi Fárasztó Faviccek..
Nevetséges viccek
Karácsonyi visszaszámláló...
Napi Karácsonyi idézetek...
Csillogó idézetek...
Csillogó graffitik
Csillagászati hírek
Napi Kutya és Macska névnap...

Napi Szerelmes idézetek...
Napi szép versek Valentin-napra...
Napi szép versek a boldogságról...
Napi szép versek az életről...
Napi népköltészet írások...
Napi szép gyermekversek...
Húsvéti-Locsolóversek
Napi friss Születésnapi idézetek...
Napi friss Névnapi idézetek...
Nőnapi idézetek... naponta...
Milyen igaz... idézetek...
Anyák napi idézetek... napi...
Az életről... napi idézet...
Házassági szép idézetek...
Napi friss közmondások..
Napi jótanácsok...

Ingyenes játékok...

Sebesség mértékegység-átváltó, Gyorsulások számítása és színkód átváltó
Euró átváltó, Fok-radián átváltó, Római szám készítő és terület-térfogatszámoló...
Shoutcast rádióállomásokat kereső és lejátszó widget
Speedtest
G-Portál, Google Videó és Benzinár kereső
Irányítószám kereső
Pályázatfigyelő - Pályázatkereső
Menhelyi állatok közti keresés
Honfoglaló. Kutyavilág, Hősember, Teveclub belépők

InfóRádió -friss hírek-
Mi történt mostanában?
Legfrisebb hírek...
Erdélyi hírek...

Anyák napjára...
Valentin napi visszaszámláló...
Máv Menetrend
Zenedoboz...
TV és Rádió állomások
Szuper rádiók
Online Rádióállomások...

A nap idézete...
Napi Bölcsességek...
Mindennapok... idézetek
Szabadság... idézetek...
Szépség..idézetek...
Utazás... napi idézetek...
Igazság... napi idézetek...
Hazugság... napi idézetek...
Sors... napi idézetek...
Reménytelenség... napi idézetek...
Vesztesség... napi idézetek...
Szerencse... napi idézetek...

Kapcsolatok... napi idézetek...
Barátság... napi idézetek...
Jóság... napi idézetek..
Mosoly... napi idézetek...
Bizalom... napi idézetek...
Ellenszenv... napi idézetek...
Búcsú... napi idézetek...

MSN, Yahoo, AIM
Ingyenes játékok 2

Szerelem.. napi idézetek...
Vágyakozás... napi idézetek...
Kedvesemnek...napi idézetek...
Kihűlt szerelem... napi idézetek...

Szeretet... napi idézetek
Fájdalom... napi idézetek...
Szomorúság...napi idézetek...
Boldogság...napi idézetek...
Hiány...napi idézetek...

Önismeret... napi idézetek
Motiváció... napi idézetek...
Fejlődés... napi idézetek...
Megküzdés... napi idézetek...
Döntés... napi idézetek...
Bátorság... napi idézetek...
Önbizalom... napi idézetek...
Emlékezés... napi idézetek...
Képzelet... napi idézetek..
Álom... napi idézetek...

Kutya életkor
Hányadik hétben járunk ez évben?
Flash Akvárium
Akváriumos órák

Valentin napi videók
Valentin napi videók 2
Szerelem... videók... 1.
Szerelem...videók...2
Anyák napra... videók...1
Anyák napra... videók...2
Apák napjára.. videók...
Húsvéti videók
Karácsonyi videók... 2.
Meditációs..videók
Szép idézetek..videók... 1.
Szép idézetek..videók... 2.
Március 15 videók...
Szép gondolatok, versek...videók...

Napszaktanácsadó
Formai 1-es... napi idézetek...
Háború, hatalom... napi idézetek...
Latin nyelvű... napi idézetek...
Nagy tévedések.. napi idézetek..
Művészet... napi idézetek...

Gyerekeknek-Vuk 1
Gyerekeknek- Vuk 2
Gyerekeknek-Vuk 3
Gyerekdalok
Mazsola és
Gyerekeknek-Pom-pom meséiből 1...
Gyerekeknek-Pom-pom meséiből 2...
Gyerekeknek-Kérem a Következőt... Dr. Bubó Bubó
Gyerekeknek-Mátyás király meséiből...
Gyerekeknek-Kukori és kotkoda
Gyerekeknek... Tom és Jerry 1.
Gyerekeknek- Tom és Jerry 2
Gyerekeknek-Bambi...
Gyerekeknek-Barbie dalai...

Nőnapra... videók...
Március 15... videók 2
Emlékezés... Március 15... videók 3
Pánsíp... videó...1.
Pánsíp... videó...2.
Szép meditációs zenék... videók...
Kutyus videók...
Tavasz ébredése... videók...
Szeretet... videók...

Társadalom... napi idézetek
Oktatás... napi idézetek...
Béke... napi idézetek
Haza... napi idézetek
Hatalom... napi idézetek
Környezetvédelem... napi idézetek

Család... napi idézetek
Házasság... napi idézetek
Nők... napi idézetek
Férfiak... napi idézetek

Munka... napi idézetek
Pénz... napi idézetek
Filozófia... napi idézetek
Szkeptikus... napi idézetek
Isten... napi idézetek
Carpe diem... napi idézetek

Gyerekeknek... Magyar népmesék és Varjúdombi mesék... videó
Gyerekeknek... Kockásfülű nyúl és más mesék... videó
Gyerekeknek...Mormogiék és más mesék...videó
Gyerekeknek... Hugó, a víziló.. videó

Ballagási videók...
Pedagógusnapra videó...
Egy kis irodalom... videók...
Versek, gondolatok... videók

Skorpio barátunk saját vers videói...

Szerelmemnek videók...
Régi magyar filmek zenéje...videók
Mulassunk egy picit 2.
Nemzetközi Időjárásjelzés
Nemzetközi Időjárásjelzés 2.

Kamarás Klára- Sida- versei... videó...

Földrengésjelző...
Winamp rádió" online

Karácsonyi mesék... videó...
Télapó-Mikulás mesés videók ill. dalok

Kis Cica -játsz vele-

Solitaire -játék-

XSPF Music Player
Freeradio
Trance Fm Rádió
Radio Grace V2
Malayalam Radio
ARC LIVE RADIO
Hit 96.7 Rádió
Webstar Radio
HOT93.7 Rádió
Romântica fm

Karácsonyi mesék 2... videó...

Top Ratings
Tv doboz

80-90 évek zenéi-Rádió
60-70 évek zenéi-Rádió
Csak magyar zene-Rádió
A legjobb dalok az évezredből-Rádió
RETRO RÁDIÓ
RÁDIO PLUSZ SZEGED
RÁDIÓ88 SZEGED
PARTY 181-Rádió
POWER BASE FM-HUNGARY
FM BASE-MULATÓS ZENE
ICY-OK (LAKODALMAS)-Rádió
ICY 200-OK (MULATÓS)-Rádió

Cikkek: Adventi mesekalendárium
2 vers...

Pataki Edit: Csíkoska, a vadmalac


Csíkoska, a vadmalac
          eltévedt az erdőben.
Fűhöz-fához is szaladt,
          nem segített senki sem.
Amikor már sírdogált,    
          anyja termett előtte.
Megszoptatta butuskát,
          s gyorsan hazavezette.

 

 

Pataki Edit: Baleset


A százlábút táncsuliba
          küldte a mamája.
Alig kezdett, belebotlott
          egyik bal lábába.
Partnerével földre estek,
          s most bicegve járnak.
Így lett vége a százlábú
          tánctanfolyamának.

 

 

Pataki Edit: Rossz boszorka jó tündérré válik


Rossz boszorka három húga tündéróvodába jár,
óvodában megtanulja, hogyan legyen tündérlány.
Kiscsoportos Gabriella illedelmesen köszön,
a középsős Adriána lábat töröl küszöbön,
nagycsoportos Marianna bábozik meg furulyál.
Mind a három énekelget, tornázik, és táncot jár.

Rossz boszorka úgy határoz, mától ő is megjavul,
három tündér kishúgától minden szépet megtanul.
Soha többé nem varázsol kis királyfiból békát,
s nem ijeszti kemencével sem Jancsit, sem Juliskát.
Mézeskalács házikóját gyerekek közt szétosztja,
mindenkinek, aki betér, ezentúl majd elmondja:
három húga óvodában csupa szépet, jót tanul,
ő se marad rossz boszorka, mától végleg megjavul.



A vadrózsa álma...

Eliza Beth: A vadrózsa álma

 

       Egyszer egy kis halovány vadrózsabimbó elhatározta, hogy ő igazi rózsává fejlődik. Lágyan suttogó szellőtől, friss hajnali harmattól hallotta, hogy távoli rokona mily szép, mily illatos. Gyönyörű, sötétvörös színét kedvelik az emberek, szeretetük jeléül adják egymásnak.
       Ő is ilyen jel akart lenni!
       Kihúzta hát magát, hogy büszke tartásától szép hosszú, egyenes szára nőjön. Susogó szelektől tudta, hogy az emberek barnulnak a napon. Ezért fejét folyton a napocska felé fordította, hogy szirmai sötétedjenek. Mindhiába!
       Pedig ő mindent megtett, hogy kitűnjön testvérei közül. A vadrózsabokor ágain százával virító nővérkéitől alig látta magát az előtte csörgedező patak csillogó tükrében. Amikor sikerült mégis megpillantania szirmait, szomorúan vette tudomásul, hogy nem és nem sötétednek.
       Hát soha nem lehetek oly gyönyörű, mint a rokonom? – pityergett. Nagy-nagy bánatától nem látta, hogy fehéres-rózsaszín, szív alakú szirmaival mily csodaszép. Az általuk övezett vidám-sárga kis porzói radarként fordultak a Nap irányába, magukba szívva annak éltető erejét.
       – Ne búsulj! – susogták neki a levelek. – Szép vagy. Téged is szeretnek az emberek.
       – De a vörös rózsa sokkal szebb! – kesergett a kis vadrózsa.
       – Az lehet, hogy szebb, de semmi másra nem való. A szépségén kívül nincs semmije!
       – Nekem sincs semmim, és még szép sem vagyok!
       – Hogyne lenne! – tiltakoztak a levelek és a virágnővérek. – Tele vagyunk életerővel! A vörös rózsa csak a szemüket gyönyörködteti, mi viszont belülről szépítjük az embereket. Óvjuk az egészségüket, tápláljuk a testüket.
       – Hogyan?
       – Tavasszal a virágainkat gyűjtik össze, édességeket ízesítenek illatos szirmainkkal. Vagy rózsavizet készítenek belőlünk. A leveleinkből gyógyteát forráznak. Gyümölcsünk a legjobb vitaminforrás számukra! Akár frissen, akár dércsípetten, nyersen vagy lekvárrá főzve. Még a magunkat is szeretik! Minden porcikánk hasznos az emberek számára. Ne mondd hát, hogy nincs semmid!
       – De nem vagyok szép!
       – Figyelj csak! – szólalt meg mamája, a vadrózsabokor.
       Hangok közeledtek. Egy fiú és egy lány sétáltak a patak partján. Fogták egymás kezét, úgy beszélgettek. A lány karján kiskosár himbálózott. A bokorhoz léptek, és óvatosan, a tövisek szúrását elkerülve gyűjtögetni kezdték a virágokat.
       – Meglátod, ha iszik ebből a teából, a mamád hamar meggyógyul – mondta a lány a fiúnak. Keze szaporán járt, telt a kosárka.
       – Már a puszta jelenléted is jó hatással van anyámra – felelt a fiú. – Nemcsak én szeretlek, ő is a szívébe fogadott téged, ahogy meglátott.
        Egyszercsak a fiú leszakított egy hosszabb ágat, épp a szomorú vadrózsát.
       – Látod, milyen szép ez a kis virág? – mutatta a lánynak. – Valahogy jobban tetszik nekem, mint a virágboltban árult nagyképű rokonai. Kedves és ártatlan. Illik hozzád, nem úgy, mint azok a vérvörös rózsák…
       Míg ezeket mondta, vigyázva eltávolította róla a tüskéket, nehogy megszúrja a lányt, és kedvesen a hajába tűzte. Aztán felkapta, és játékosan megpörgette.
       – Hallottad? – susogták a levelek, virágnővérek. – Szép vagy! Szebb, mint azok a rokonaink, amelyekről álmodoztál.
       A kis vadrózsa álma így mégis beteljesedett. Bár nem lett nagy, hosszúszárú, sem vérvörös, mégis a szeretet jelképévé vált. Boldogan húzta ki magát, és szirmait az ég felé tárva varázslatos illatfelhőt árasztott.



Andrea Werfl: Panna kívánsága

Andrea Werfl: Panna kívánsága

 

       Hideg téli este volt.  Nagy pelyhekben esett a hó. A kertet, az utcákat s a közeli szántókat puha, fehér takaró fedte be. Panna csodálattal, örömtől csillogó tekintettel figyelte, hogy táncolnak alá vidáman a hópelyhek, s miként változik át a kopár, szürke, szomorú vidék varázslatos, különös világgá. Anyától tudta, hogy ilyenkor, az első hóesés idején minden gyereknek egy kívánsága teljesül. Miközben a hideg ablakhoz nyomta orrocskáját, s belehelte az üveget, azon töprengett, hogy mit is kívánhatna. Nem jutott eszébe semmi. Nagyot sóhajtva lemászott a fotel karfájáról, ahol eddig térdelt, s kiment a konyhába.
       Anya és Gyuri beszélgettek, miközben a sütőben sült az édes húsú, finom tök, a serpenyőben pirult a gesztenye, a kannában eperillatú tea gőzölgött.  A két felnőtt állt a tűzhely mellett, s láthatólag nem vették észre, hogy őket figyeli. A lámpa narancsos fénye szinte mosolyogva ölelte körbe kettejüket, s Panna úgy döntött, hogy nekik nem kívánhat semmit, mert mindenük megvan.
       Az előszobában megkereste a szépen faragott sámlit, odahúzta a kályhához és leült.
       – Mit kívánhatnék, Kályhácskám? Amit én szeretnék, azt a Karácsonyi tündérek és Moha bácsi elhozza, mert Anya szerint jó gyerek voltam. Persze annyi, de annyi minden van még, amire vágyom! Számtalan játék, sok-sok érdekes, izgalmas könyv, kifestő, festék, illatos gyurma, filctoll… Mégis… kívánni szeretnék valamit! Valami mást!
       A cserépkályha elgondolkodva duruzsolt. A belsejében égő tűz ropogva fellobbant, majd így szólt:
       – Panna, tudom jól, hogy minden kisgyereknek számtalan vágya, kívánsága van. A világ színes, érdekes, tele van csodákkal, felfedeznivaló is akad benne épp elég. Tudom azt is, hogy szíved szerint az egész világot kérnéd! Mégis… bizonyára van valahol a szíved egyik titkos zugában olyan kívánság, amely nem játék után sóvárog. Gondolkodj egy kicsit!
       – Jaj, Kályhácska! Nem jut eszembe semmi! – elszontyolodva simogatta meg a kályha meleg oldalát. Hozzábújt, fejét nekitámasztotta.
       – Ne szomorkodj, Pannám! Érzem én, hogy ezt az egy kívánságodat nem pazarolod el, s olyasmit kívánsz majd, amely igazán a szívedből fakad!
       Ekkor jutott eszébe GombóC, a makacs, öntörvényű fekete cica. Az önfejű kisállat fogta magát egy novembervégi napon és vándorbotot ragadva, nagy titokban világgá ment. Hogy hová ment, s miért mondott búcsút otthonának, csak Heki kutya tudta, de ő mélyen hallgatott, ha vallatóra fogták. GombóC távozásával mély szomorúságot okozott hármójuknak. Napokig keresték, hetekig szólongatták, s ha a faluban egy hozzá hasonló cicát láttak kóborolni, mindig azt hitték, hogy Ő az. Futottak utána, hiába… Minden alkalommal csalódottan vették tudomásul, hogy nem GombóCra akadtak rá.
       Esténként sírdogálva faggatta anyját, hogy miért hagyta el őt a játszópajtása, miért ment világgá, amikor szereti és sokat játszott vele. Nagyon nehezen csitult benne a fájdalom, a bánat. Igazából sosem felejtette el, sokat álmodott vele, róla. Sokszor eszébe jutott, hogy merre járhat, mit csinálhat. Anya azt mondta, hogy bizonyára hívta a nagyvilág, a kóborló macskák csábították titkos, rejtélyes utakra vagy az új és idegen szagok, illatok, a szélben zörgő-sustorgó kukoricás hívták kalandra.
       – Ugye, nincs semmi baja GombóCnak? – kérdezte egy estén.
       – GombóC talpraesett, bátor cicus, Pannácskám! Tud vigyázni magára! Ne félj, nem esik bántódása!
       – Miért nem akar hazajönni? Odakint hideg van, esik az eső, fúj a szél! Nemsokára itt a tél! Nem játszik vele senki! Nem simogatja, ápolja, óvja, eteti-itatja senki sem! És ha beteg lesz? Vagy ha nem talál ennivalót?
       – Talán már Ő is bánja, hogy elment. Talán már visszavágyik!  Hidd el, hazatér egy napon!
       – Nem is szeret minket, úgy elment! – zokogta anyja ölébe akkor, lefekvés előtt.
       Most, hogy eszébe jutott ez az emlék, újra könnybe lábadt a szeme. Hiányzott neki a kiscica. Nem tudta, hogy felejthette el Őt!
       – Tudom már, Kályhácska! Tudom, mit kívánok!
       – Igen? No, és mit kívánsz a táncoló hópelyhektől? Súgd meg nekem!
       Panna megsúgta a duruzsoló kályhának a titkos kívánságát.
       – Szaladj, Panna! Kérd meg a hópelyheket, hogy teljesítsék!
       Felugrott a sámliról, s a felnőtteket elsodorva odaszaladt az ablakhoz. Behunyta szemeit, s némán mormolva útjára bocsájtotta a kívánságát.

 

       Szenteste napja volt. A gerendaházat fenyőfa-, sült- és cukorillat járta át meg át. Kályhácska is vidáman dalolt. Csodaszép volt a karácsonyi ünneplőbe öltöztetett fácska tündöklő díszeivel, apró lámpafüzérével! Ágai alatt ajándékok várták a pillanatot, amikor feltárhatják, mit is rejtenek.  Panna azonban mégsem volt felhőtlenül boldog. Nyughatatlanul szaladt egyik ablaktól a másikig. Leste a kertet, az utat, hogy vajon GombóC jön-e már?
       Ám a cica nem tűnt fel sem a kerti utacska hólepte kövein, sem a pecu* ajtajában. Borzas fejecskéje nem bukkant elő sehonnan…
       – Mi a baj, Panna? – kérdezgették, de nem felelt.  Lassú mozdulattal bontogatta ajándékait, de figyelme minduntalan elkalandozott. Egész valójával feszülten figyelt. Egy hangra várt…
       Már-már letett arról, hogy ma magához ölelheti elkódorgott pajtását, amikor odakintről halk és reszkető nyávogásra lett figyelmes!
       – Anya! Anya! Gyuri! Hazatért GombóC! – sikkantotta boldogan és az ajtóhoz perdült.
       Gyuri és Anya követték. Legnagyobb meglepetésükre a feltáruló ajtó fénypászmájában ott kuporgott GombóC. Mancsai közt megviselt batyu, babos kendőből kötve. Nyakában egy rongydarab, amolyan sálféle.
       – Miááááúúúú! Pannácska, hazajöttem! – nyávogta s óriási sárga szemeivel bűnbánóan nézett rájuk.  A kislány könnybelábadt szemmel felnyalábolta.
       – Látod, látod! Ha nem mégy világgá, akkor Anya köthetett volna neked egy szépséges sálat meg sapkát! Most nem reszketnél, fáznál! Nagyon hiányoztál, csavargó! – magához ölelve bevitte a nappaliba. Meleg takaróba burkolta, tejet adott neki, s egy ínycsiklandóan finom krinolint tett elébe. Boldogan figyelte, ahogy GombóC falatozik.
       – Jó itthon lenni, miáááú!
       – Mesélsz majd arról, hogy merre jártál?
       – Igen! Miááááúúú! – felelte a cica s lefetyelni kezdte a langyos tejet.
       Panna most már igazán boldog volt. Teljesült a kívánsága.

       Gyorsan repült az idő. Panna karácsonykor tovább maradhatott fenn, de eljött az idő, amikor végetért a játék és ágyba kellett bújnia. Helyére vitte GombóCot, elköszönt tőle, majd bemászott az ágyába és a takarója alá kucorodott.  Anya meséje után jó éjszakát kívántak egymásnak, s a felnőttek is lefekvéshez kezdtek készülődni. Panna csak forgolódott, töprengett. Hiába volt álmos és ásított nagyokat, nyugtalanította egy kérdés. Végül felült az ágyban.
       – Anya! Most már együtt maradunk örökre? Te, Gyuri, GombóC, Heki és én? Senki nem megy többé világgá? – kérdezte.
       A felnőttek összenéztek. Odaléptek hozzá és megsimogatták a fejét.
       Mielőtt válaszolhattak volna a kérdésére, álomport hintett szemeire a mélyülő est. Elaludt…

 



Dorka és a Télapó

Dorothy Vincent: Dorka és a Télapó

 

       Egyszer volt, hol nem volt… Nem, ez nem jó kezdés, még a végén azt hinnétek, hogy ez egy kitalált történet, pedig nem. Nem bizony! Régen történt, annyi szent, többéves ajándékkiszállító és rénszarvashajtó pályafutásom alatt egyetlenegyszer, de igaz volt. Elmesélem hát nektek, hogy esett a dolog.

       Hideg, téli idő volt, a tájat puha, egybefüggő hótakaró fedte be, a fák ágai már kopaszon nyújtóztak az acélszürke ég felé. Megjelentek az első cinkék némi élelem után kutatva a számukra kihelyezett etetőkben. Odakint csend volt, semmi nesz, a varjak is álmosan röpködtek a városka épületei felett szemlélődvén, hátha akad egy kevés kis eleség számukra is.
       Ez a békés látvány fogadta az ágyból éppen kibújó Dorkát, aki kíváncsian odaszaladt az ablakhoz, hogy megnézze, esett-e a hó. Mikor megpillantotta a fehér tájat, boldogan felkacagott, összecsapdosta a tenyereit és ugrándozott örömében. Gyorsan az ajtóhoz szaladt, kinyitotta, és már nyargalt is szülei hálószobájába, hogy minél előbb elújságolhassa a nagy hírt.
       – Anyu, anyu! – kiabálta, miközben hevesen rángatta a paplant. – Nézd, esett a hó! Nemsokára jön a Mikulás!
       – Jaj, édesem, hányszor mondjam még, hogy a Mikulás nem létezik?! – rivallt rá az anyja. – Menj vissza, feküdj le vagy nézd a tévét! – A kislányból azonnal eltűnt minden lelkesedés és bánatosan, dühvel telve visszabotorkált a saját szobájába.   
       Talán ez okozta, hogy hite megingott nemcsak a Mikulás létezésében, de a karácsony fontosságában is. Utálta szüleit, amiért sohasem játszottak vele, mindig csak löködték össze-vissza, elhajtották, akármilyen komolyabb kérdése lett volna vagy öröme, bánata, melyet meg szeretett volna osztani velük. Egy vasárnap délután történt, amikor az utolsó szikra is kialudt gyermeki lelkében.

       Este volt, december ötödike. Dorka szülei úgy döntöttek, hogy a napi rohanás fáradalmait egy esti sétával vezetik le a városban. A kislány azonban nem akart menni, mondván, hogy semmi érdekes sincs ott, csak hideg meg hó. Anyja viszont erőnek erejével felöltöztette, ráadta meleg kabátkáját, csizmácskáját, kézen fogta, majd maga után húzva megindultak.
       A város – meg kell hagyni – csodaszép volt. Az oszlopokon karácsonyi égők világítottak, a kirakatokra műhóból fújtak mintákat, a fákra pedig aranyszínű füzért tekertek, melytől úgy nézett ki az út, mintha egy hosszú, fényben úszó kígyó lenne. Az egyik utcasarkon egy férfi állt és gesztenyét sütött, amelynek illata bejárta a környéket. Dorka vonakodva követte szüleit, semmi kedve nem volt ebben a hidegben kint mászkálni, inkább lett volna bent a jó meleg szobában, és rajzolgatott volna. De nem tehetett semmit, engedelmeskednie kellett szüleinek.
       Ekkor egy ütemesen csilingelő hangra lett figyelmes, majd a kanyarban feltűnt egy kétlovas szán, rajta egy piros ruhába öltözött, szakállas, pocakos férfival.
        – Hóó! – kiáltotta, majd a lovak prüszkölve megálltak a gesztenyesütögető mellett. Az öreg leszállt, megpaskolta mindkét állatot, majd a másik férfihoz fordult. – Kérnék szépen egy zacskóval - szólt, és már nyúlt a zsebébe, amikor az árus így szólt.
       – Hagyja csak, kedves Mikulás! A nagy nap előtt sok energiára van szüksége, ezt most én állom.
        Dorka hallotta a férfi szavait, mire elnevette magát, és odakiáltotta.
       – A Mikulás nem is létezik! – mondta dacosan. – Csak egy buta mese, amit a kisgyerekeknek találnak ki!
       Mindenki megdöbbent a kislány szavai hallatán. A szülei azért, mert szóba állt idegenekkel, holott megtiltották neki, a Mikulásnak öltözött férfi meg a gesztenyeárus pedig azért, mert nem gondolták volna, ha egy ilyen mondat egy nyolc év körüli kislány szájából fog elhangzani. A piros ruhás férfi haragos pillantást vetett Dorka szüleire, majd odalépett hozzájuk és leguggolt, így az arca egy szintbe került a kislányéval.
       – Szóval, te nem hiszel a Mikulásban. – Dorka megrázta a fejét. – És miért nem?
       – Mert a szüleim azt mondták, hogy nem létezik.
       – Csönd legyen, ne… – szólt rá az anyja, de a szakállas tovább kérdezgette a kislányt, mintha meg sem hallotta volna a nő szavait.
       – Tehát a szüleid sem hisznek benne. Értem. Ez nagy kár, ugyanis Lappföldön már készül az ajándékod, amit holnap fogsz megkapni. De ha ilyeneket mondasz, még a végén meggondolja magát – mosolygott az öregember és már nyújtotta a kezét, hogy megsimogathassa Dorka arcát, de az anyja hátrarántotta.
       – Hagyjon minket békén és ne tömködje a lányom fejét ilyen badarságokkal! – csattant fel, majd karon fogta a férjét, hogy átmehessenek az út túloldalára.
       Dorka semmit sem értett. Utálta a szüleit, amiért leszidták és megbántották azt a kedves öreg bácsit, viszont azt sem tudta eldönteni, hogy hihet-e a Mikulásban vagy nem. Ezen jártatta az agyát, amikor arra lett figyelmes, hogy anyja szorítása enyhül és már nem fogja a kezét. Kihasználva az alkalmat, amíg szülei egy ismerősükkel beszélgettek, megindult a közeli park felé, ahol valami csillogót vélt felfedezni. Kíváncsi volt, mi lehet az, ezért olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak tudta, de aztán megtorpant. A park végében meglátott egy kisfiút, aki a kukában turkált. Kicsit félrefordította a fejét, úgy figyelte a vele egyidős fiúcskát. Szép lassan végignézte a kócos hajú fiút, és nagyon meglepődött, amikor észrevette, mezítláb van. Hirtelen a kisfiú abbahagyta a kotorászást, majd Dorkára nézett, de ő előbb szólalt meg.
       – Miért turkálsz a kukában? – kérdezte őszinte egyszerűséggel.
       – Ennivalót keresek – válaszolta halkan a kisfiú. – Hát te, mit keresel itt?
       – Elszöktem a szüleimtől – vallotta be.
       – Miért?
       – Mert azt mondták, hogy nem létezik a Mikulás, és nem tudom, hogy mit higgyek – motyogta alig hallhatóan, miközben zsebre dugott kezében morzsolgatta az apjától kapott gesztenyéket. – Jaj, nézd, van itt nálam sült gesztenye. Tessék! – odalépett a kisfiúhoz, majd a kezébe nyomta őket.
       – Kö-köszönöm – dadogta meglepetten. – Hmm, ez nagyon finom! Köszönöm szépen! –hálálkodott, miután belekóstolt. – Gyere, megfázol idekint! Itt maradhatsz nálunk, amíg el nem döntöd, hogy mit higgy.
       Kézen fogva Dorkát megindult egy mellékutca felé, ahol egy deszkákból összetákolt, néhány koszos ronggyal betakart kalyiba állt, melynek tetejéből vékony füst szállt fel. A kislány megdöbbent a látványtól. Öten nyomorogtak ebben a pici helyiségben, büdös volt, hideg, viszont akkora szeretettel fogadták, melyet szüleitől még soha életében nem kapott meg. Amint a kisfiú elmondta, hogy miért van ő is itt, azonnal kedvességgel fordultak hozzá. Megengedték neki, hogy ha szeretne, nyugodtan maradhat éjszakára, de a legidősebb asszony azt tanácsolta, hogy másnap reggel azonnal menjen haza, mert ennyi ráijesztés elég lesz a szülőknek, hogy megértsék, mennyit jelent nekik a lányuk. Dorka letelepedett új barátja mellé, és a nap izgalmaitól hamar álomba merült.

       Ragyogó reggelre ébredt, Miki, a kisfiú, akivel tegnap találkozott, ott ült mellette.
       – Van kedved szánkózni? – kérdezte, majd egy szép, kétszemélyes szánkóra mutatott, melyen apró csengők fénylettek.
       – És mi fogja húzni a szánkót? Nem látok semmi állatot – vetette fel a kislány.
       – Mit szeretnél, mi húzza? Egy farkas? Vagy ló? Vagy rénszarvas? Esetleg én? – nevetett Miki.
       – Hm-hm, ha egy paci húzná. Fekete – álmodozott Dorka, majd a bokor mögül prüszkölve előlépett egy hatalmas, fekete kanca. A kislánynak tátva maradt a szája a csodálkozástól.
       – Akár indulhatunk is – mondta a fiúcska. Miután befogta a lovat, felpattant a szánkóra, csettintett egyet az ujjaival, és a szánkó megindult.
       Gyors vágtában hamar elértek arra a helyre, amit Miki szeretett volna megmutatni barátjának. Dorka elámult, amint megpillantotta ezt a csodálatos tájat. Ameddig csak a szem ellátott, mindent hó borított, az út melletti kis jelzések pedig édes cukorrudakból voltak. Ahogy egyre haladtak beljebb és beljebb a hórengetegben, feltűnt egy alagút. Belépve csodás látvány fogadta őket. Minden jégből volt, a beáradó fény aranyosan táncolt a jégcsapokon, melyek úgy tűntek, mintha tükrök lennének. Miki hátrafordult, hogy megnézze Dorkát, és örömteljesen elmosolyodott, mert azt látta, a kislány élvezi az utazást. Amint kiértek a jégalagútból, megpillantottak egy kedves házikót, mely előtt pár kobold állt, és a rénszarvasokat etették. Amikor odaértek hozzájuk, Miki megállította a lovat, átadta a kantárt az egyik koboldnak, majd betessékelte a lányt a házba.
       Odabent még csodálatosabb látvány fogadta őket, mint kint. A házikó tele volt manókkal, akik mind szorgosan varrtak és zoknikat kötögettek, mások ajándékokat csomagoltak, míg egy idős asszony a tűzhely körül tevékenykedett. Mikor meglátta vendégeit, odaszaladt, megölelte mindkettőt, és egy-egy édes süteményt nyomott a kezükbe.
       – Mariann vagyok, gyertek, üljetek le. Pillanat, és szólok neki – hadarta, majd el is tűnt az egyik ajtó mögött.
       – Kinek szól? – suttogta Dorka.
       – Majd meglátod – felelte titokzatosan Miki, mielőtt beleharapott volna a mézeskalácsba.
       Dorka körbejártatta tekintetét a szobában és úgy érezte, valami különös fog vele történni. Nem sokkal később az anyóka visszajött mondván, hogy bemehetnek. Miki kézen fogta Dorkát, aztán benyitott a szobába.
       A kislány még életében nem látott ekkora rumlit, hiszen otthon anyja mindig mindent pontosan a helyére rakott vissza. Itt azonban könyvek, térképek, vonalzók hevertek mindenütt a földön, pár üres bögre az asztalon meg egy üres süteményestál. A szoba közepén egy földgömb magasodott ki a rendetlenségből, melynek tetején egy fekete cica aludt. Az asztalnál egy rövid hajú, fehér szakállas férfi ült és hatalmas piros teleszkópján át kémlelte az eget. Mormogott valamit magában, majd felfirkantott pár sort egy öreg könyvbe.
       – Khm – köhintett Miki –, a világért sem szeretnénk megzavarni téged, de hoztam valakit, aki a segítségedre szorul. – Az ismerős hangra a bácsi azonnal megfordult, szemüvegét feltolta a homlokára, majd széles mosollyal köszöntötte látogatóit.
       – Szerbusz, Dorka! – A kislánynak elkerekedtek a szemei a neve hallatán. – Szia, Miki! Nos, miben segíthetek? Az ajándékot nem adhatom oda most, az csak holnap esedékes.
       – Nem az ajándékért jöttünk – felelte Miki. – Hanem azért, mert Dorka nem hisz benned.
       – Nem hiszel a Mikulásban? – nézett rá megdöbbenve a szakállas. – Az meg hogy lehet?
       – A szüleim azt mondták, csak kitaláció.
       – Hát, most a saját szemeddel láthatod, hogy nem – mosolygott az öreg. – Gyere, mutatok valamit!
       Félretolt pár könyvet, majd kinyitott egy ajtót, melyben levelekkel, képeslapokkal teli ládák sokasodtak. Volt köztük olyan, mely Amerikából, Japánból, Ausztráliából vagy éppen Afrikából érkezett.
       – A gyerekek megírják nekem, hogy mit szeretnének kapni, én pedig teljesítem a kívánságaikat. Persze előtte megnézem, hogyan viselkedtek az évben.
       – Te ismersz minden gyereket? – faggatta ámulattal Dorka.
       – Még szép, hogy ismerek! A szüleidet is ismerem. Mikor kicsik voltak, nekik is vittem ajándékot, de aztán ahogy felnőttek, nem hittek bennem többé – mondta szomorú arccal. Dorka szemeiben könnyek gyűltek, de az öreg leguggolt hozzá, csakúgy, mint a gesztenyeárus mellett az a másik, megsimogatta az arcát, majd ezt mondta. – Amíg a világon lesznek gyerekek vagy lesz egy valaki, aki hisz bennem, addig létezni fogok.
       – Akkor örökké létezni fogsz, mert én hiszek a Télapóban!

       Másnap reggel arra ébredt, hogy rázza a hideg. Kinyitotta a szemét, és újra ott volt a deszkakunyhóban. Odakintről ismerős hangok szűrődtek be, mintha az anyját hallaná.
       – Igen, itt aludt az éjjel. Tudja, azt mondta, hogy elszökött otthonról, mert azt mondták neki, hogy a Télapó nem létezik. – De Dorka anyját nem érdekelték a szavak, csak az, hogy megvan a lánya. – Bebújt a kunyhóba, majd megölelték egymást.        
       Dorka megköszönte Mikinek a segítséget és a szállást, majd kézen fogta anyját, és elindultak haza.
       – Képzeld anya, találkoztam a Mikulással! – újságolta nagy örömmel, de mielőtt édesanyja még közbevághatott volna, ezt mondta. – És ezentúl nem hiszek neked, mert a Télapó igenis létezik!




Eliza Beth: A szeretet ereje


Eliza Beth: Karácsonyi dallam

Eliza Beth: Karácsonyi dallam

 

       Egy téli éjszakán lágy dallam született. Először csak halvány foszlányként motoszkált a zeneszerző fejében, majd egyre inkább felerősödött. Nem hagyta nyugodni a gazdáját, minduntalan odatolakodott a tudatába. Megzavarta az álmát, próbálta felébreszteni, ám Leoni hasra fordult és aludt tovább. Ekkor megjelent előtte teljes pompájában a dallam. Nagyzenekari kíséretet is varázsolt magának, szívet-lelket gyönyörködtető muzsikát lopott Leoni fülébe. Addig-addig duruzsolt neki, míg álmában dúdolni kezdte a dallamot.
       Erre aztán már Leoni is felébredt. Annyira az álom hatása alatt állt, hogy hirtelen nem is tudta, hol van. Kótyagosan dúdolászta a finom zengésű dallamot. Amikor rájött, mit tesz, gyorsan leült az íróasztalához, és lekottázta a fejében született dalt. Fogta a gitárját, és rögtön eljátszotta. Nem volt elégedett. Megírta hát a kísérőzenét is, dobokkal, hegedűvel, furulyával. Aztán a furulyát mégis lecserélte szaxofonra, írt még egy basszusgitár-szólamot. Talán most jó lesz – tette félre.
       Délután megérkeztek a zenekar tagjai, Leoni azonnal megmutatta nekik az álomdalt. A fiúk is fellelkesültek, felvették azon nyomban lemezre, és beszavazták a készülő album anyaga közé.
       Csak a kis dallam öröme nem volt felhőtlen. Érezte, hogy a zenekar megtett minden tőle telhetőt, hogy valóban szép dallá tegyék őt, mégis úgy érezte, valami hiányzik még. Hát persze, a szöveg! – eszmélt rá egyszeriben. Rá kell vennem őket, hogy írjanak nekem szöveget! – döntötte el a kis dallam.
       Éjszaka aztán munkához látott. A zenekar mind a négy tagjának egyszerre jelent meg álmában. Hallották a muzsikát, amit ők maguk alkottak, szinte látták a hangokat… Színeket, képeket vetített elébük… Amikor úgy gondolta, hogy már eléggé rá vannak hangolódva, szavakat suttogott a fülükbe, mondatokat, rímeket… Szinte szuggerálta őket, hogy írjanak hozzá verset. Leoni motyogott magában, felébredve azonban elfelejtette a szavakat. A fiúk sem emlékeztek az álmukra.
       A kis dallam nagyon elszomorodott, és elhatározta, hogy keres magának szöveget.
       Elment hát a költőhöz, hogy kérjen tőle verset. Befészkelte magát a fülébe, bármit csinált is éppen, nem hagyta, hogy akár egy pillanatra megfeledkezzen őróla.
        – Mit dúdolsz? – kérdezte Maika, a költő felesége.
       – Nem tudom – felelte Raoul. – Valami kis fülbemászó dallam, fogalmam sincs, hol hallottam, de nem hagy nyugton.
       – Szép. Csak nem fogsz átnyergelni zeneszerzőnek?
       – Nem, nem! Arra képtelen lennék. A zenét csak hallgatni szeretem, de bennem versek laknak, nem dallamok. Ez is arra késztet, hogy verset írjak rá. Úgy érzem, mintha sürgetne.
        – Akkor írd meg azt a verset, drágám, talán megnyugszol tőle – biztatta Maika.
        A költő maga elé tett egy tiszta lapot, és fogta a tollát… Belemerült a munkába, nem is hallotta felesége motoszkálását a konyhából.
       Raoul hirtelen felkapta a fejét.
       – Te is hallod, Maika?
       – Leonitól jön – válaszolta a felesége. Kivette a tepsit a sütőből. – A szomszédban zenélnek a fiúk. Készül az új lemezük.
       – Azt hallgasd, mit játszanak! – szólította fel Raoul. – AZT a dalt! Ami nem hagy nyugodni, amihez épp most készültem el a verssel.
       – Akkor megvan, hogy hol hallottad – nevetett rá Maika. – Azt mondod, kész a vers? Mutasd meg nekik!
        – Áá… minek? Tudnak ők szöveget írni a dalaiknak, nem kellek én ehhez… – szomorodott el a költő, mert úgy érezte, nagyon jól sikerült a verse. – Az én versem megmarad versnek.
       – Ha így akarod… – egyezett bele látszólag Maika. Mégis folytatta. – Azért egy próbát megérne. Leoni nem fog megharagudni, hisz ismered. Hátha még örül is, hogy nem kell szöveggel vesződniük…
       – Mondd csak, mondd neki! – biztatta a kis dallam Maikát. – Kell nekem az a vers. KELL!
       Maika addig-addig duruzsolt a párja fülébe, míg Raoul beleegyezett. Maika rakott néhány szelet süteményt egy tányérra, és bekopogtak a szomszéd házba. A zenészek örömmel fogadták barátaikat.
       – Megvan az utolsó dal a lemezhez! – újságolta Leoni. – Meghallgatjátok?
       Az igenlő válasz hallatán mindannyian bevonultak a stúdiószobába, és a fiúk játszani kezdtek. Hát persze, hogy AZT a dalt! Raoul és Maika összenéztek. A költő felállt, egy papírlapot vett elő a zsebéből, és a kottatartóra helyezte az énekes elé. Leoni nem hagyta abba a zenélést, gitározás közben futotta át az írást. A kis dallam azonnal lecsapott, rásimult a szövegre, a zenész szemén keresztül mászott a fülébe, egyesült dallá az agyában.
       – Elölről! – adta ki a parancsot Leoni
       Gitár pendült, dob pergett… és a kis dallam örömére felcsendült végre a DAL!

„Fehér fenyő, havas ág,
Csikorgó fagy, jégvirág.
Ólmos égbolt, téli vágy:
Szikrázó nap, gyöngyvirág.

Szőke kislány mosolyog,
Barna fiú felragyog.
Kézen fogva ballagnak,
Égből pelyhek hullanak.

Szent Karácsony ünnepén
Sok-sok fényes gyertya ég.
Földre öröm költözik –
Szeretetbe öltözik.”



Eliza Beth: Lili és a lepkevadász

Eliza Beth: Lili és a lepkevadász
(Lili, a kis tündértanuló 7.rész)

 

       Lili, a kis tanulótündér nagyon szégyellte magát. Tudta, milyen csúnya dolog, mégis irigység ütötte fel a fejét a szívében. De amikor annyira szép a pillangók szárnya! Azok a csodás pettyek, csíkok, árnyalások! Ő is szeretett volna olyanokat a szárnyaira.
       Pedig igazán szép volt ő is, aranypettyeivel, napfényben csillogó aranyporával. De az ő szárnyai szinte átlátszóak, a lepkének viszont erőteljes kontúrok határolják gyönyörű mintázatát. Csodaszép színei messziről is jól látszanak.
       – Én meg majdnem láthatatlan vagyok! – kesergett Lolának, aki osztálytársa és barátnője volt egyben.
       – De hát mi tündérek vagyunk! – próbálta vigasztalni Lola. – Nem is lenne jó, ha bárki messziről megláthatna bennünket. Jól tudod, sokszor kell elrejtőznünk az emberek elől. Egy olyan színpompás szárny mindig elárulna téged.
       – Elbújnék. Összezárnám a szárnyaimat, ha valaki közelít, és elbújnék. A pillangók is ezt teszik. Lola, kérlek, kérlek! – tette össze a kezecskéit játékosan Lili.
       – Nem tudom, hogyan kell – kísérelt meg kitérni a kérés elől a barátnője.
       – Dehogynem! Menni fog!
       – Nem hiszem, hogy szabad lenne…
       – Nem tudja meg senki. Csak egy kicsit, aztán máris visszavarázsolhatsz. Felpróbálom, mint egy új ruhát, aztán máris leveszem – ígérgette Lili.
       De Lola hajthatatlan volt. Az érzései azt súgták: ne tegye! Nem szabad!
       – Akkor majd magam! – kiáltott mérgesen Lili. – Nem is vagy a barátnőm!
       Elröppent, és Lola már csak távolról hallotta a varázsigét:
              „Aranyporos csillanás,
              Ezüstfényű villanás.
              Felhangzik a varázsszó:
              Lili legyen pillangó!”
       Abban a szempillantásban Lili pillangóvá változott. Lola figyelte, ahogy kiterjesztett szárnyaival boldogan repked. Zuhant, majd felemelkedett, bucskázott a levegőben, pörgött-forgott.
       – Odanézz, mami, mekkora pillangó! – kiáltott egy hang a réten. Szöszke kisleány vadvirágokat szedett csokorba, sárgát, pirosat, kéket. Ahogy meglátta az óriási pillét, eldobta a virágokat, és előkapta a lepkehálóját. Szorgalmasan hadakozott vele, Lili szerencséjére folyton mellé célzott, és a háló elszáguldott mellette. A pillangó-tündér leszállt egy virágra és összezárta a szárnyait, hogy elrejtőzzön.
       – Most meg hova lett? – kérdezte a csalódott hang.
       – Ott van – mutatta az anyuka. – Csak elbújt, elrejtette szép színpompás szárnyait. Látod?
       A gyerek azonnal odasuhintott. Lili felröppent. Menekülőre fogta. Ennek a fele sem tréfa! Hát nem lehet elbújni az emberek szeme elől? Huss… – surrant el mellette a háló.
       – Lola! Lola, segíts! – sikította Lili. Pánikba esett, hogy befogják, mint egy valódi lepkét, talán még gombostűre is felszúrják. És ekkor megtörtént! A kislány eltalálta, ő pedig belegabalyodott a hálóba. – Lolaaa!
       Nem vette észre, hogy barátnője visszavarázsolta. A lepkevadász hiába kukucskált a hálója alá, ott bizony semmit sem látott, mert Lili láthatatlanná lett áttetsző szárnyainak köszönhetően. Ki is bújt azonnal, ahogy felemelkedett egy kissé a háló.
       – Hűűű! Ez meleg helyzet volt!
       – Mondtam, hogy nem szabad! – röppent mellé Lola. – Pórul járhattál volna!
       – Igazad volt, Lola! – ismerte be Lili. – Megígérem, hogy soha többé nem engedek az irigységnek, és nem teszek tilos dolgot. Lehet csodaszép a pillangó – én tündér vagyok!

 



Eliza Beth: Reménység


Eliza Beth: Tengerszem...

Eliza Beth: Tengerszem

 

       Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi, hegyek által körülvett tavacska. Kristálytiszta vizét tükörként használta a Nap. Vakító sugarait megfürdette a tengerszem-tóban, hegyek zöldjével frissítette magát, ég kékjével törölközött, madárdallal takarózott. Cserébe melegítette a vizet, fénnyel táplálta a környező hegyeket, fákat, virágokat… csodaszép tájat varázsolt a tengerszem köré.
       Ő mégis másra vágyott. Igazi tenger szeretett volna lenni!
        El is gondolta szépen, hogy mostantól nem hagyja elpárologni a vizét, inkább összegyűjti még a bércekről lezúduló esővizet is, hogy egyre hatalmasabb legyen. Akkor aztán elmegy a tengerhez, feleségül kéri, és boldogan élnek, míg…
       – Mit csinálsz, Tengerszem? – zavarta meg álmodozását a Nap. – Homályos a tükröd, nem látom benne magamat…
       – Látni fogod hamarosan újra, ha leülepedett a sár – ígérte a tó.
       – Mire készülsz, tavacska? – suttogta a szél is.
       – Tenger leszek! – felelte a hegyi tó. – Amikor már elég nagy leszek, a völgyeken át útra kelek az én szépséges mátkámhoz. Tudom, hogy vár rám. Egyesülünk, és az idők végezetéig boldogok leszünk egymásban.
       – Szomjas vagyok! – sóhajtoztak a fűszálak.
       – Elhervadok! – panaszkodtak a virágok.
       – Sárgulnak a leveleim a szárazságtól – nyögték a fák.
       – Nem adhatok nektek vizet, szükségem van minden cseppre – mondta a tó. – Hogy mehetnék lánykérőbe, míg ilyen kicsi vagyok?
       És csak nőtt, csak nőtt… Míg egy napon végre elég daliásnak érezte magát, és útra kelhetett. Kilépett medencéjéből, és lezúdult a völgybe.
       Az emberek csodálkozva nézték a közelgő vízfolyamot. Nem hittek a szemüknek, hisz a tavacska még soha nem jött le a hegyről. Kicsit késve kezdték el menteni a házaikat. Becsuktak ajtót-ablakot, hogy ne folyhasson be rajtuk a víz. Biztonságba helyezték az állataikat, majd önmagukat is.
       – Nem lesz ez így jó! – figyelmeztette a szél a tengerszemet. – Túlságosan gyors vagy, elsodorsz mindent, ami utadba áll.
       – Ne álljon elém semmi! – vágta rá a tó.
       Szinte azonnal megrohamozott egy kerítést, ki is döntötte nyomban. Rohant tovább, hisz várta a mátkája.
       – Itt emberek élnek! – szólt rá a Nap is. – Tönkreteszel mindent! Menj haza!
       – Vár a mátkám! Általa tengerré leszek végre én is!
       – Nem leszel te tenger soha, tavacska! – sóhajtott a Nap. – A tenger ragadozó, felfal téged mindenestől. Magába olvaszt, eltüntet. Ha találkoztok, elveszel! A tenger hatalmas.
       – Én is hatalmas vagyok! – húzta ki magát büszkén a tengerszem.
       – Ő ezerszer nagyobb nálad, hiába nőttél ekkorára.
       – Nem hiszek neked!
       – Te csakis itt, a hegyekben vagy hatalmas. De itt a leghatalmasabb vagy! Ha kiüríted a medencédet, meghal az egész környék. Nem lesznek fák, virágok, nem lesznek állatok, madarak, pillangók… elköltöznek az emberek, meghal az élet – a semmiért, hisz te sem éled túl!
       A tengerszem-tavacska elgondolkozott. Vajon igazat mondhat a szél, való-e, amit a Nap állít? Elbizonytalanodott. Lassított az iramon. Már nem döntögette a kerítéseket, nem rohamozta a házak falát. Észrevétlenül esteledett be. Feljött az égre a Hold és a csillagok serege.
       – Mondd meg nekem, kedves Hold, valóban olyan hatalmas a tenger? Ezerszer is nagyobb nálam? Igaz ez?
       – Emlékszel még, mekkora egy esőcsepp? – kérdezte a Hold.
       – Picurka.
       – Nos, te egy ilyen esőcsepp vagy a tengernek. Menj haza, amíg nem követsz el végzetes rombolást! – A csillagok egyetértően pislogtak.
       – Megfogadom a tanácsodat, kedves Hold – suttogta bánatosan a tó. – Ha ennyien tanúsítjátok a tenger óriás-voltát, csak igaz lehet!
       Óvatosan, hogy több kárt ne tegyen, visszafordult. Útközben megöntözte a növényeket, párafelhő képében felszállt a bércek tetején kornyadozó fenyőkhöz, megitatta az erdő vadjait.
       Reggel a Nap örömmel látta, hogy a tavacska újra otthon van. Megfürdött a vizében, tiszta ragyogással, bárányfelhők hadával köszöntötte az újjászületett környéket.
       Csak a tengerszem-tó nem volt boldog. Vágyát mélyen magába zárva vigyázta a környék életét, de vize soha többé nem melegedett fel a napsugaraktól.

 



Eliza Beth: Zsuzska, a lusta

Eliza Beth: Zsuzska, a lusta

 

       Zsuzska nagyon lusta kislány volt. Szidta is eleget a mamája, hogy rendetlen, nem rakja a helyére a játékait, iskolaszereit. Mert bizony Zsuzska már harmadik osztályba járt, mégsem szeretett elpakolni. Bár az is igaz, hogy a sulinak semmi köze nincs a pakoláshoz.
       Ma is, ahogy hazaérkezett, rögtön szétdobálta a holmiját. A cipőjét lerúgta az ajtóban, mezítláb szaladt be a szobába. A kabátját elhajította valahol félúton az iskolatáska és a számítógép között.
       – Húzd fel a papucsodat, Zsuzska! – kiáltott utána az édesanyja. Kikukkantott a konyhából, ahol épp a vacsorát főzte, majd hatalmas sóhajjal nekilátott összeszedni a lánya szétszórt dolgait. Közben hangosan zsörtölődött. – Ideje lenne már megtanulnod, hogy a kabátnak fogason a helye.
       – A cipőnek meg a kisszekrényben – kántálta odabenn a gyerek. Szeme rátapadt a monitorra, kedvenc játékára figyelt teljes odaadással. Anyukája hangját már csak messziről hallotta, majd úgy sem.
       – Azt mondtam, kapcsold ki a gépet! – szólalt meg a háta mögött a mami. Erre már fel kellett figyelnie, főleg, mert egy erőteljes koppintást is kapott a vállára. – Ha elkészültél a leckéddel, bekapcsolhatod még.
       – Mindjárt, mami! – alkudozott Zsuzska. – Már majdnem megnyertem… még tíz pontot kell szereznem…
       – Egyet sem fogsz, kislányom – mondta Klára asszony. – Vagy te kapcsolod ki, vagy én!
        – Ne nyúlj hozzá! – sikított a gyerek. – Nem értesz hozzá, tönkreteszed. Apa is megmondta…
       – Kapcsold ki! Szedd össze a játékaidat, tedd a helyükre őket. Nem szégyelled, hogy folyton ilyen rendetlenség van a szobádban? Kapsz öt percet, aztán elő a házi feladatokkal! Ellenőrizni fogom!
       Zsuzska kelletlenül engedelmeskedett. Nagyon mérges volt, már csak kicsi idő kellett volna, és győz! Most meg majd kezdheti elölről… Muszáj tanulnia, pedig nagyon utálja! Sokkal jobb játszani…
       – Mami! Hol van a ceruzafaragóm? – kiáltott ki édesanyjának a konyhába.
       – Ahova tetted, kislányom! – vágta rá Klára. – Hányszor kérjelek még, hogy mindent a helyére tegyél? Akkor tudni fogod, hol keresd.
       Zsuzska égre fordította a szemét. Ezerszer hallotta már ezeket a szavakat, és ezerszer eresztette el őket a füle mellett. Most is inkább magában morgolódott.
       – Miért is nem lehet nekem olyan anyukám, aki mindent megenged, és soha nem szól rám? Aki mindig hagy játszani, és nem zaklat a tanulással? Ha csokit akarok vacsorázni, nem káposztát ad…
       – Ezt szeretnéd? – jelent meg egy manó a semmiből.
       – Jaj, de megijesztettél! – sikkantott aprót Zsuzska. – Te meg ki vagy?
        – Manó vagyok, a manó – felelte a manó. – Teljesítem két kívánságodat, ha te is akarod.
       – Miért nem hármat? A mesében mindig három kívánság van.
       – Csakhogy nem a mesében vagyunk! – vágta rá Manó. – Két kívánságod lehet. Akarod, vagy sem?
       – Akarom!
       – Olyan anyát szeretnél, amilyet az előbb leírtál?
       – Olyat, Manó, olyat!
        – Jól meggondoltad?
       – Nem is tudod megcsinálni! – legyintett Zsuzska. – Azért kérdezgetsz, ahelyett, hogy varázsolnál…
        – Már megtörtént! – hallatszott a távolodó manó hangja. – Viszlát!
       – Hova mégy, Manó? Mi lesz a második kívánságommal?
       – Később… ha eljön az ideje.
       A manó, ahogy érkezett, úgy el is tűnt. Alakja szétfoszlott, nyoma sem maradt, hogy itt járt. Zsuzska a maga nyolc évével bölcsen elkönyvelte magában, hogy már megint képzelődött.
       Nekiveselkedett a tanulásnak. Megcsinálta a matekleckéjét, kiszenvedte a fogalmazást. Előre tudta, hogy a maminak nem fog tetszeni. Túl rövid! – mondja majd.
       Megkordult a gyomra. Ránézett az órára. Beazonosította a mutatók helyzetét. Hűha! Hamarosan apa is hazaérkezik. Biztosan éhes lesz ő is. Kiszaladt a konyhába. A mami nem volt ott. Végül a teraszon találta meg, a párnázott padon üldögélt, lábait kényelmesen feltette a kisasztalra. Szemeit lecsukva pihent.
       – Anya! – szólította meg halkan. – Éhes vagyok. Apa mikor jön már meg? Mi lesz vacsorára? Anya!
       – Egyél banánt! Van valahol egy tábla csoki is… – Klára ki sem nyitotta a szemét, úgy dünnyögte, mint akinek a beszéd is nehezére esik.
       – Nem! – toppantott Zsuzska. – Majd apával vacsorázom, ha hazajött.
       – Jó…
       Furcsa! Zsuzska a konyhában sem látott vacsorát – sem elkészült étel, sem illatfelhő… Anya meg akar tréfálni bennünket! – jutott eszébe. Mégsem volt kedve nevetni.
       Hazaérkezett az édesapja is.
       – Sziasztok, lányok! – üdvözölte feleségét és kislányát. – Mi van vacsorára? Már kilyukad a gyomrom az éhségtől…
       De bizony hiába nézett bele a fazekakba! Mindegyik üres volt.
       – Klára! Mit főztél? – kiáltott ki a teraszra.
       – Semmit. Nem volt kedvem – válaszolt az asszony, és egy újságért nyúlt.
       – Beteg vagy?
       – Nem, semmi bajom, csak nem volt kedvem órákig a tűzhely mellett ácsorogni.
       – A leckémet sem kérdezte ki, pedig azt sosem hagyta el! – súgta apjának a kislány.
       – Majd én kikérdezlek. Csak előbb együnk valamit – nyitotta ki a hűtőszekrény ajtaját.
       – Nekem is készíts valamit! – kérte Klára. – Addig befejezem ezt a rejtvényt.
       Gyula összedobott néhány szendvicset. Kettőt letett Klára elé is a kisasztalra. Felesége oda sem nézve nyúlt érte, szemét a rejtvényére szegezte. Gyula nem értette a dolgot. Úgy látszik, kimerült az asszony – gondolta. – Hagyom, hadd pihenjen. Lefektette Zsuzskát, de előtte gondosan kikérdezte a leckéjét. A használt tányérokat betette a mosogatóba, megfürdött és lefeküdt. Klára éjfél körül tette le az újságot…
        – Hű, elaludtam! – ugrott ki az ágyból Zsuzska másnap reggel. A nap vidáman sütött be az ablakon. – Mami, mami! – robbant be a szülei hálószobájába. – Elaludtunk!
       – Nem baj, kislányom – felelt az asszony nyugodtan. Feje feltámasztva, kezében könyv. Mellette Zoltán szuszogott.
       – Apa nem megy ma dolgozni?
       – Nem tudom.
       – Elkéstem a suliból.
       – Nem számít. Majd aláírom az ellenőrződet… Aludj még egy kicsit, már úgyis mindegy.
       – Éhes vagyok, anyu!
       – Én is!
       – Én is! – szólalt meg apa is. Felébredt a hangokra. – Hány óra van?
       – Kilenc – pillantott az órára Klára.
       – Kilenc?! Miért nem keltettél fel?
       – Nem mondtad, hogy keltselek…
       – Készítenél valami reggelit, amíg beszólok a munkahelyemre, hogy elaludtam?
       – Nincs kedvem felkelni.
       Vásárolni és főzni sem volt kedve. Elheverészett naphosszat, csak olvasott, vagy a rejtvényeit fejtette. Hallgatta a madarak trillázását.
       Zsuzska majdnem éhesen ment iskolába. Anya végül megszánta, és kent neki egy szelet kenyeret a kakaója mellé. Aztán mindent ott hagyott az asztalon.
       Lehet, hogy mégis igaz volt Manó manó? – töprengett Zsuzska még órán is. Anya nem szokott ilyen lenni. Alig várta, hogy hazaérhessen. Ma végre nyugodtan végigjátszhatja a játékát!
       Reggel óta még nagyobb lett a rendetlenség a házban. Semmi nem volt a megszokott helyén. Úgy látszott, hogy ha Klára belekezdett valamibe, hamar elterelődött a figyelme, és amint eszébe jutott valami, máris belakapott abba. Ami a kezében volt, azt letette ott, ahol éppen állt.
       A szemeteslapátot a hűtőben találta meg, a cukros doboz az ágy alól kandikált kifelé. Anya kabátja a kilincsre akasztva lógott le a földre, bevásárlókosara előkészítve, a tűzhely lapján várt a sorára.
       – Egyest kaptam matekból – közölte Zsuzska az édesanyjával. Szinte hallotta a hangját: „Nem tudtál volna csak egy iciri-picirit igyekezni, hogy görbe legyen az a jegy?” Meglepődött a válaszon…
       – Jól van, majd aláírom, ha kiolvastam a könyvemet. Csak két oldal van hátra…
       Ez így ment egy álló hétig. Klára nem csinált semmit. Kénytelenek voltak felhúzni az órát csörögni, sőt, meg is kellett hallaniuk! Mert az asszony nem reagált, mellette aztán csöröghetett bármilyen vekker! Kikászálódtak az ágyból, Gyula készített reggelit, útnak indította a kislányt, majd elment dolgozni. A hét végére már Zsuzska is megtanulta a kenyérszelést.
       Elpakolt a konyhában, mert nem fért el a sok elöl felejtett holmitól. Elmajszolt egy tábla csokit, közben helyére tette a játékait. Megcsinálta a leckéjét, mert apa szigorúbb volt még anyánál is. Összekészítette a tanszereit másnapra. Apa vacsorát főzött.
       – Kell bors a borsófőzelékbe? – kiáltott ki Klárának a kertbe. Az asszony az almafa alatt napozott.
       – Ahogy gondolod, drágám! – válaszolta.
       Hát ez nagy segítség volt! – dünnyögött Gyula, és elővette a szakácskönyvet. Zsuzska benézett a szülők hálószobájába, látta, ott is nagy a rendetlenség. Kivitte a szennyes ruhákat a fürdőbe, beletömte a kosárba. Kihalászta apa fél pár zokniját az ágy alól, és azt is kivitte. Megigazította a takarót, felrázta a párnákat, összehúzta a függöny szétálló szárnyait. Lekapcsolta az olvasólámpát.
       – Hogy lehet valaki ilyen rendetlen? – kérdezte félhangosan, persze választ nem várt, csak magában zsörtölődött.
       – A te kívánságodra! – szólalt meg egy hang hirtelen.
       – Manó? Hát te igaz voltál?
       – Még most is igaz vagyok – kacsintott rá a manó. – Te akartál olyan anyát, aki soha nem szól rád, és hagy játszani…
       – De rendetlen is lett!
       – Persze! Ha ő maga nem lenne rendetlen, akkor észrevenné, hogy te az vagy, és rád szólna. Rosszul varázsoltam? Nyaggatott talán a tanulással? Nem hagyott játszani?
       – De, hagyott. Azzal nincs is gond, Manó. Csakhogy vacsorát sem főzött…
       – Azt nem kívántad, hogy kiszolgáljon. De tudod, mit? Eljött az ideje a második kívánságodnak. Jól gondold meg, mit kérsz, mert több nem lesz!
       Zsuzska elgondolkodott. Ha azt kívánja, hogy anya ne legyen rendetlen, főzzön ebédet, és takarítson ki, mint azelőtt, akkor újra szólni fog a széthagyott holmik miatt. Újra hallgathatja az ezerszer hallott zsörtölődést, a szidást a rossz jegyekért. Muszáj lesz tanulni játék előtt, és bevetni az ágyát reggel.
       Valahogy nem is tűnt olyan borzasztónak a gondolat. Az elmúlt  héten rájött, hogy pillanatok alatt el lehet pakolni, csak módszeresen kell csinálni. A tanulás is gyorsabban megy, ha odafigyel, és közben nem a játékra gondol. Utána viszont lelkifurdalás nélkül játszhat. Megtanulta, hogy a csoki-vacsora is unalmas, a főzelék is finom. Újra hallotta a mami hangját, ahogy duruzsolni szokott: „csak jót akarok neked, kislányom!”
        – Nos, hogy döntöttél, Zsuzska? – sürgette a manó. – Mindjárt lejár az időd, és elveszik a kívánságod…
       – Azt kívánom, hogy add vissza nekem a régi anyukámat!
       Ettől a naptól fogva Zsuzska figyelmeztetés nélkül megtanulta a leckéjét, és csak utána kezdett játszani. Elrakta a játékait, összehajtogatta a ruháit. Anya nem győzött csodálkozni a változáson, de Zsuzska nem árulta el Manót….



Juditti: A szomorúfűz

Juditti: A szomorúfűz

 

       Egy nagyváros parkjában álldogált a szomorúfűz, és nevéhez híven valóban szomorú volt, mert mérhetetlenül unalmasnak és haszontalannak érezte életét.
       Hosszú, hajlékony ágai körben a földig lógtak, hűvös, zöld sátort alkotva.
       Unatkozott. Nem csinált egész nap mást, csak figyelte a parkban sétáló embereket, és várta, hogy sátra alá rejtőzzön valaki.
       Egyszer egy ötéves forma kislányka be is bújt az ágai közé. A szülők izgatottan keresték a gyermeküket, és amikor végre megtalálták, haragjukban nagyon elfenekelték. A szomorúfűz ettől persze még szomorúbb lett.
       Aztán egy kellemes nyári szombat délután egy fiatal pár bújt a lombsátor alá, szerelmesen átölelték egymást és sokáig így álltak ott némán az ágak takarásában.
       – Feleségül veszlek – szólt a fiú, mire a lány nagyon rémülten így válaszolt:
       – Nem lehet! – majd szomorúan folytatta: – Tudod, hogy apám sohasem adna hozzád feleségül, hiszen ő a város egyik leggazdagabb embere, te pedig nincstelen senki vagy az ő szemében.
       – Hát már a szerelem fölött is a pénz az úr?! – tört ki keservesen a fiú. – Tán nem szeretsz?
       – Tudod, hogy szeretlek – válaszolt a lány csendesen.
       – Akkor pedig gyere hozzám feleségül!
       – Apám nem enged. Hát nem érted?
       – Megszöktetlek – jött a válasz. – Hajlandó vagy megszökni velem? Hajlandó vagy hozzám jönni feleségül? Otthagynád apádat értem? Otthagynád a pénzt, a vagyont, a pompát, a hatalmat a szerelmemért?
       – Igen – szállt sóhajként a felelet.
       – Akkor induljunk máris!
        – Nem lehet – mondta a lány ijedten, – most még nem; a nevelőnőm máris keres. Majd üzenek, hogy mikor és hol találkozunk.
       – Kitől? Hogyan? – kérdezte a fiú. – Mi módon üzensz nekem? Hisz egyetlen közös, megbízható jó barátunk sincsen.
       A lány riadtan nézett körül, hallotta, amint a nevelőnője kiáltja a nevét, és közben észrevett a fa törzsében egy kis mélyedést.
        – Gyere el ide minden nap. Itt – mondta, közben az odúra mutatott –, itt fogok neked levelet hagyni. – Ezzel fogta magát és elszaladt.
       A fiú még egy darabig ott maradt a lombsátor alatt, zavart volt, bizonytalan, nem tudta, hogy örüljön-e vagy búsuljon. Vajon tényleg képes lesz megszökni vele a szerelme? Nem tudta biztosan.
       Amikor ő is elment, a szomorúfűz kivirult a boldogságtól. Végre valami izgalom! És végre hasznára lehet valakinek, méghozzá egy ilyen kedves párnak! Értelmet kapott az élete.
       A fiú eljött másnap délelőtt, aztán újra eljött délután is, de nem talált üzenetet a mélyedésben, csalódottan ment haza, úgy érezte, hogy nem bírja a tehetetlen várakozást. Pedig a fűz még talán nála is türelmetlenebbül várta a lányt.
       Szerencsére azért nagyon sokáig nem kellett várnia, mert kedd délelőtt izgatottan bújt az ágai közé a kisasszonyka, és odvába mélyesztette az illatos, rózsaszín levélkét, aztán gyorsan elszaladt.
       A fának remegett minden porcikája; soha nem volt még ilyen izgatott. És micsoda illata volt annak a levélnek! Szinte teljesen elkábult tőle. Észre sem vette, hogy egy öreg, morcos asszonyság csörtetett be a lombsátra alá. A lány nevelőnője volt az, aki megfigyelte, hogy kisasszonykája pár perccel ezelőtt innen szaladt ki. Bebújt hát ő is, hogy körülnézzen, vajon mit kereshetett itt a leány.
       A szomorúfűz szerencsére, az utolsó pillanatban rájött, hogy ki ez az öregasszony, és mit akar, ezért gondosan elrejtette odvában a levélkét. Szerencse, hogy ezt tette, mert a nevelőnő oda is benézett, sőt, bele is nyúlt, de a fűznek hála, nem talált ott semmit és dolgavégezetlenül, dühösen távozott.
        Bezzeg délután, amikor a fiú megérkezett, már nem rejtegette a levelet!
       A hősszerelmes ifjú, remegő kézzel bontotta fel az illatos papírt, és félhangosan olvasta el a gyöngybetűkkel írt sorokat, így aztán a mi fánk is megismerhette a levélke tartalmát, mely így szólt: "Kedvesem, mindent elintéztem. Ma este, sötétedés után ott leszek a szomorúfűz alatt."
       A fiú annyira boldog volt, hogy azt sem tudta hirtelen örömében, mit is tegyen addig, amíg a lány megérkezik. Elhatározta hát, hogy ott marad, nehogy késni tudjon egy percet is, és alszik egyet a fűz árnyékában, amíg kedvese megérkezik.
       Lefeküdt hát a fa lábaihoz, és elaludt. A szomorúfűz pedig hűségesen, boldog szívvel őrizte a szerelmes ifjú álmát. Amikor besötétedett, és közeledni látta a lányt, egyik ágával megsimogatta a fiú arcát, hogy az ébren fogadhassa kedvesét.
        Nagy volt az öröm, amikor megérkezett a lány. Kis batyuval, üres zsebbel, de teli szívvel jött, a fiú pedig ugyanígy fogadta. Egymás nyakába borultak, majd mindketten kedvesen megsimogatták a fa ágait és kéz a kézben elindultak a nagyvilágba.
        A szomorúfűz ettől a naptól fogva már nem szomorkodott, mert tudta, hogy az élete nem volt hiábavaló.

 



Juditti: A Tél piros szakálla


Juditti: Bohóka Frici ötlete

Juditti: Bohóka Frici ötlete

 

        Egyszer réges-régen, egy világvégi kicsiny faluban hatalmas esőzésekkel köszöntött be a tavasz. A jég is olvadásnak indult, így aztán hamarosan akkorára duzzadt a víz a falucska folyójában, hagy az átszakította a gátakat és elöntötte a települést. Hatalmas árvíz pusztított, a falu minden háza összedőlt. S az emberek tehetetlenségükben csak sírni tudtak.
        Elképzelhetitek hát, hogy ebben a szomorú időben nem volt jó soruk a vicceknek. Nem volt akkor kedve senkinek sem tréfálkozni, bolondozni, el is felejtették a falubeliek hamarosan az összes viccet, folyton csak siránkoztak, panaszkodtak, és sohasem nevettek.
        Bohóka Frici nagyon népszerű vicc volt az árvíz előtt, még az is nevetett rajta, aki már vagy tizedszer hallotta. Szerették nagyon, és gyakran elmesélték egymásnak. Hanem az árvíz őt is kitörölte az emberek fejéből.
       A kis vicc, akárcsak a többiek, egy ideig csendesen tűrte ezt az állapotot, de amikor már vagy egy hónap is eltelt azóta, hogy utoljára eszébe jutott valakinek a falubeliek közül, nagyon elkeseredett és komolyan elkezdte törni a fejét azon, hogy mit tehetne a kialakult szerencsétlen helyzet ellen. Persze a falu lakóit is nagyon sajnálta, és arra gondolt, hogy ha azok újra vicceket mesélnének egymásnak, akkor talán felvidulnának egy kicsit, s bánatukat feledve, vidámabban, könnyebben tudnák újraépíteni házaikat.
        Sokáig töprengett ezeken a dolgokon Frici, és töprengése nem maradt hiábavaló, mert végül rájött a megoldásra, és azt rögtön el is mondta a társainak, akik Bohóka pajtás ötletén kapva-kaptak, és a tettek mezejére léptek.
Másnap reggel a falu minden lakója mosolyogva, vidáman ébredt, ugyanis éjszaka mindegyikük egy-egy viccet álmodott. Mert Frici azt eszelte ki, hogy minden falubeli álmába lopja be magát egy vicc, hogy így térjen vissza a jókedv az emberek életébe.
        Bohóka Frici ötlete pedig remekül bevált. Nemcsak az álom szerzett derűs perceket az embereknek, hanem az egész napjuk vidáman telt, mert álmukat minden ismerősüknek elmesélték, felelevenítve ezzel minden rég elfeledettnek hitt tréfát.
        A viccek, a nagy sikeren felbuzdulva, rögtön megállapodtak abban, hogy ezentúl bármikor is keseredik el a falu valamelyik lakója, ugyanígy fogják felvidítani; az éjszakai álmába belopakodva.
        Ki is költözött innen a bánat, nem volt több sírás, panaszkodás. Az emberek vidáman, jókedvűen építették újra a falut és harsány nevetések közepette mesélték egymásnak a jobbnál jobb vicceket.

 



Juditti: Éva, az óra

Juditti: Éva, az óra

             
       Nem egy hétköznapi teremtés volt Éva, joggal pályázhatott volna az „órák nagyasszonya” címre, ha létezett volna ilyen cím. Szép kidolgozású, finomművű szerkezet volt, és nagyon-nagyon régi. Olyan idős volt, hogy bizony már két századfordulót is megért.
       Az 1800-as évek végén készült rendelésre, egy ügyes kezű vidéki órásmester műhelyében. Egy nemesember rendelte meg őt egyetlen leánya 16. születésnapjára ajándékul.
       Díszes aranyfoglalata volt egy könnyen kinyitható kis fedéllel, és egy finomszemű aranyláncon függött. A fedélen egy apró dombormű őzet ábrázolt, pontos mását annak a kis törött lábú sutának, akit a nemesember leánykája fogadott be és ápolgatott hónapokig, majd gyógyultan visszaengedett az erdőbe. Nagyon nehéz volt neki elszakadni a kis jószágtól, fájt a szíve érte. Épp azért, hogy ezt a fájdalmat enyhítse, és a nemes cselekedetéért megjutalmazza, próbált édesapja az órával kedveskedni neki.
       A lány nagyon megszerette Évát, és nagy becsben tartotta, minden este gondosan felhúzta, sosem feledkezett meg róla. Később pedig, amikor neki magának is leánykája született, majd felcseperedett, 16. születésnapjára nekiajándékozta. Évek múlva ez a leány is így cselekedett, továbbajándékozva saját gyermekének Évát.
        Így öröklődött az óra anyáról lányára, újra és újra sok-sok nemzedéken keresztül.
        Az idő múlásával Éva lassan szimbólummá vált, a múló és mégis mindig megújuló idő szimbólumává. Összekötötte a családban egymást követő generációk lányait az emlékezés, a közös érték megőrzése, a kaptam – és továbbadok láncával.
       A lányok sohasem hagyták cserben az örökséget; mindig megőrizték és továbbadták Évát. Éva sem hagyta cserben a lányokat, lehetett tél vagy nyár, ború vagy derű, jöhetett háború majd béke, Éva mindig hűségesen szolgálta tulajdonosát; nem késett, és nem sietett, a szív ritmusára zengte csendes dallamát: tik-tak, tik-tak.
       Egy nap aztán, amint az utcán sétált hazafelé Évával nyakában ifjú tulajdonosa, a mókusok szertelen játékát figyelve; a ruhája beleakadt egy bokorba, csapdába ejtve ezzel a lányt. A tüskés ágakkal vívott heves csatározás eredményeképpen végül sikerült kiszabadulnia, de a ruhája elszakadt. Azt már csak otthon vette észre, hogy a küzdelem során Évát is elveszítette. Ijedten, tépett ruháját le sem cserélve, szaladt vissza lélekszakadva a bokorhoz, de mindhiába keresgélt ott órákon át, Évát nem találta. Biztos volt benne, hogy csak itt veszíthette el kedves óráját, mert a baleset előtt egy-két perccel nézte meg rajta, hogy mennyi az idő.
       A hasztalan keresgélés nagyon elkeserítette a lányt. Bánatát még csak fokozta, hogy családja több mint száz éve őrzi az órát, ő pedig néhány héttel azután, hogy megkapta, máris elveszítette. Úgy érezte magát, mintha a gyökereitől fosztották volna meg, és csak saját magát okolhatta a veszteségért. Búskomoran, elkeseredetten ballagott haza.
       Mindeközben Éva különös kalandot élt át. Az őt tartó láncot is elszakította a bokor, és ő a földre hullt, de az ijedtségen kívül más baja nem történt, mert puha avarszőnyegre esett.
       Még fel sem foghatta, hogy mi történt vele, amikor lecsapott rá egy szarka, és magával ragadta a levegőbe.
       Éva a madár csőrében himbálózva repült, és elképzelése sem volt arról, hogy mitévő lehetne, hogy visszakerülhessen a családhoz, akikhez oly régóta tartozott.
       Közben a szarka, ügyetlenségében-e, vagy tán azért, mert megijedt valamitől; kiejtette csőréből az órát.
       Éva rémülten figyelte a rohamosan közeledő földet, és érezte, hogy csodának kell történnie ahhoz, hogy ezt az esést is épségben megússza. És a csoda megtörtént: Éva pontosan egy fiatalember kalapjára pottyant. A fiatalember nem tudta mire vélni az égi áldást, lekapta fejéről a kalapot, és csodálkozva nézegette az órát. Felnézett az égre, de a szarka már továbbrepült, így a bárányfelhőkön kívül egyebet nem látott, ahonnan Éva jöhetett volna. Újra az órára pillantott, és tanácstalanul felsóhajtott:
       – Mit kezdjek én most veled?
        Éva érezte, hogy most válaszolnia kell, ha vissza akar kerülni az otthonába, de nem tudta, hogy mit tehetne, hiszen nem tud az emberek nyelvén beszélni. Jobb híján kipattintotta a fedelét, és körbe-körbe hadonászva lengette a mutatóit.
       – Jé, ez egy óra! – kiáltott fel a fiatalember – De úgy látom, hogy megártott neki az esés, mert össze-vissza pörögnek a mutatói.
        Ez a mondat adott egy ötletet Évának. Megállította a mutatókat, és mint egy iránytű, saját házuk felé mutatott velük.
       – Na, most meg megállt... – nézte csodálkozva az ifjú –, azt hiszem, hogy ez tényleg elromlott. Elviszem az óráshoz. – mondta, és megfordult. Éva mutatói is vele együtt fordultak, továbbra is a házuk irányába mutatva.
       – Nocsak! – állt meg ismét a fiatalember. – Ez az óra épp úgy viselkedik, mintha iránytű volna...
       Ezek után még jobbra, majd balra fordult, minden irányba tett néhány lépést, de azt kellett látnia, hogy Éva mutatói következetesen és rendületlenül ugyanabba az irányba mutatnak mindig.
       – Ez roppant érdekes – mondta végül a fiatalember, megunva a forgolódást, zsebre vágta Évát, és hazasétált.
       Éva szomorúan lapult a férfi zsebében, és úgy érezte, hogy minden elveszett. Pedig nagyon korán volt még ahhoz, hogy feladja a reményt...
       Ezen a napon, más fontos ügyek intézése miatt, a fiatalember megfeledkezett Éváról, de másnap, reggelizés közben, ismét a kezébe vette az órát. Éva kapva-kapott az alkalmon, és kipattintotta a fedelét. Hogy bebizonyítsa, nincs elromolva, először megmutatta a pontos időt.
       – Lám, helyrejött a kis óra – nyugtázta örömmel a férfi.
       Erre Éva ismét a házuk irányába fordította mutatóit. A fiatalember gondolkodóba esett:
       – Lehet, hogy mutatni akar valamit ez az óra? Lehet, hogy nem véletlen, hogy mindig ugyanabba az irányba mutat?
        Éva örömében megpörgette mutatóit, majd visszaállította őket a helyes irányba.
       A férfi gondolataiba merülve hümmögött. Így töprengett egy darabig, de ezúttal már nem osztotta meg gondolatait Évával, így aztán nem tudhatjuk, hogy milyen elhatározás vezette, amikor az órát kezében tartva elindult otthonról, és követte a jelzett irányt.
        Éva kicsi óra-szíve majd kiugrott a helyéből, olyan hevesen zakatolt, amikor megérkeztek a házhoz, ahol Éva tulajdonosai laktak. Örömében hangos tik-takolásba kezdett, és ismét megpörgette a mutatóit. Az ifjú pedig becsöngetett a házba.
       A fiatal lányka nyitott ajtót, szomorú arca még a tegnapi veszteséget tükrözte. A fiatalember udvariasan köszöntötte őt, majd minden magyarázat nélkül a lány felé nyújtotta az órát. A lány felsikoltott örömében, amint Évát megpillantotta, boldogan kapta ki a fiatalember kezéből, és szorította szívéhez családi örökségét.
       Néhány perccel később, öröméből felocsúdva, beinvitálta a házba a férfit, aki elmesélte a csodás történetet, hogy hogyan került hozzá az óra, és hogyan talált rá jogos tulajdonosára.
       Sokáig beszélgettek még a fiatalok, az események furcsaságain elmélázva, és ettől a naptól kezdve még sokszor találkoztak, hogy felidézhessék a kalandot. Néhány év múlva pedig összeházasodtak, és hamarosan kislányuk született...

 



Juditti: Gólyarobi

Juditti: Gólyarobi

 

        Azt minden gyerek nagyon jól tudja, hogy a kisbabákat a gólya hozza, de azt már kevesebben tudják, hogy ez a feladat, milyen nehéz és komoly. Nem minden gólya alkalmas rá, hogy kisbabákat szállíthasson. A gólyáknak külön iskolát kell elvégezniük ahhoz, hogy ilyen komoly feladatot bízzanak rájuk.
       Gólyarobi piciny fióka kora óta arra vágyott, hogy elvégezhesse ezt az iskolát, és kisbabákat vihessen az embereknek. Ezért aztán, mielőtt még beíratták volna szülei ebbe az iskolába, ő máris kívülről tudta, hogy honnan hozzák a gólyák a csecsemőket, hogy hogyan kell egy babát óvatosan a csőrében vinni, és azt is, hogy hogyan kell a házak kéményén vigyázva leereszteni. Ezt a sok mindent pedig onnan tudta, hogy alaposan megfigyelte munka közben szüleit és nagyszüleit, mert az ő családjában minden felnőtt gólyának ez volt a foglalkozása.
       Gólyarobi nagyszülei még azt is megengedték unokájuknak, hogy néha elkísérje őket egy-egy ilyen útra.
       Így történhetett meg a következő eset is:
       Egy szép nyári napon, Gólyarobi nagypapájának el kellett vinnie egy kisbabát egy fiatal házaspárhoz, akiknek addig még nem volt gyermekük. Mint már máskor is néhányszor, a nagypapa most is megengedte unokájának, hogy elkísérje őt ezen az úton.
       A kisgólya végig nagyapja mellett repült és a babát csodálta, folyton neki kelepelt. Így aztán nem vette észre a gonosz orvvadászt sem, aki őket figyelte a földről, és rájuk szegezte a puskáját. Egyszer csak, egy irtózatosan nagy dörrenést hallott, és észrevette, hogy nagyapjának vérzik a szárnya, elvesztette egyensúlyát és zuhan a föld felé. Gólyarobi nagypapáját eltalálta az orvvadász lövése, és majdnem lezuhant a kisbabával együtt. Szerencsére azért az utolsó pillanatban, néhány méterre a talajtól, még összeszedte minden erejét, és sikerült zuhanás helyett ügyesen leereszkednie a földre. Óvatosan letette csőréből a gyermeket, és leült, mert a nagy vérveszteségtől teljesen elszédült.
       Amint felfogta Gólyarobi a történteket; nagyapja mellé ereszkedett, és aggódva kérdezte, hogy mit segíthet.
       Az öreg gólya megnyugtatta unokáját, hogy nem túl komoly a sérülése, de azt is bevallotta, hogy egy darabig biztosan nem tud majd repülni, és elképzelése sincs, hogy mi lesz most a kisbabával, mert gyalog bizony, nagyon későn érne oda vele.
       A kisgólyának az az ötlete támadt, hogy majd ő elviszi a csecsemőt a szüleihez, hiszen már nincsenek nagyon messze a céltól, és olyan sokszor látta már, hogy hogyan is kell ezt csinálni.
        Az öreg gólya először nem akart beleegyezni, hiszen Gólyarobi kicsi még, és az iskolát sem végezte el, de aztán hamarosan rájött, hogy nincs más választásuk, beletörődött hát a dologba.
       Viszont mielőtt Gólyarobi nekiindulhatott volna, még alaposan kioktatta minden mozdulatról. A kisgólya legalább háromszor felmondta a leckét, aztán nagyapja aggódó tekintetétől kísérve, óvatosan csőrébe fogta a kisbabát, és elindult vele a türelmetlenül várakozó ifjú szülők felé, ahova rövid idő elteltével, szerencsésen meg is érkezett, ügyesen leengedte a csecsemőt a kéményen, és boldogan indult hazafelé.
        Útközben leereszkedett nagyapjához, elmesélte neki, hogy minden a legnagyobb rendben zajlott, és úgy döntött, hogy nem repül gyorsan haza, hanem inkább nagyapjával gyalogol.
        Az öreg megdicsérte unokáját, aztán elkezdte nógatni, hogy repüljön, siessen haza, mert így gyalogosan későn érkeznek meg, és az egész gólyacsalád rettenetesen aggódik majd.
       Gólyarobi viszont hajthatatlan volt, nem akart repülni. Csak egy félórás huzavona után vallotta be, hogy olyan nagyon-nagyon nehéz volt neki a kisbaba, hogy teljesen kimerült, elzsibbadtak a szárnyai, és még egy métert sem tudna tovább repülni. Túl gyenge volt ő még egy ekkora teherhez.
       Ezért aztán mindketten gyalog tették meg a hátralevő utat hazáig, ahol valóban nagyon aggódott már értük a család.
       A nagypapa kórházba került, egy-két hét alatt meggyógyult a szárnya, és újra tudott repülni. Gólyarobit pedig, kitüntették ügyességéért, és bátorságáért.
        A kisgólya később sikeresen elvégezte az iskolát, miközben szárnyai is megerősödtek, és azóta is lelkesen szállítja a kisbabákat az emberek otthonába.
        Lehet, hogy téged is éppen ő hozott…

 

Oldal: 1 / 2 1 2 >
Bannerek
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Kattints ide!

Elfelejtetted jelszavad?
Kérj újat itt.
Szavazás
Hogy tetszik a portál?



Megfelel

Szükségtelen

Szavazáshoz be kell jelentkezni
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni

Manocska
07/01/2018 18:16
Mindenkinek Boldog Új Évet kívánok...

varga
22/12/2017 21:14
Kellemes Karácsonyi Ünnepeket mindenkinek.

Manocska
15/01/2017 18:57
Sziasztok! Új Év, új remények! Mindenkinek csudaszép évet, napot kívánok!

Moncsika
03/12/2016 07:16
DMoncsika08:13:51 Sziasztok! Áldott jó reggelt Mindenkinek

Moncsika
02/12/2016 20:25
Sziasztok! Rég voltam! Így kívámok áldott jóéjt!

Manocska
19/04/2016 19:52
Elnézést, kicsit elvesztem, de újra itt. Nemsokára frissül az oldal..

BodaRozsa
04/01/2016 15:39
Üdv mindenkinek. Esik a hó.

BodaRozsa
01/01/2016 12:39
BUÉK Mindenkinek !

Manocska
16/12/2015 18:25
Drága Barátaim! Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és BÚÉK Mindenkinek... smiley

Manocska
12/10/2015 11:49
Drága Barátaim!A Fórum pillanatnyilag nem megy. Türelmeteket kérjük smiley

Manocska
23/09/2015 18:24
Hamarosan frissül majd az oldal smiley

Manocska
23/09/2015 18:23
Drága Barátaim! Új Kategóriák a főoldalon:Álombunker,NetN
apló-Magadról és A forrás ismeretlen


pircsike
10/09/2015 08:05
Kedves Írótársaim! Mát nagyon rég jártam Nálatok, elnézést kérek, de sok minden közbe jött. A gépem átalakítása a legfőbb ok, alkatrészek beszerzése, szerelő várása, stb. Ígérem, küldök verseket.

Rádió
Válaszd ki a rádiót a listából, és kattints az OK gombra

Online felhasználók
Vendég: 1
Nincs Online tag

Regisztráltak: 186
Nem aktiváltak: 360
Legújabb tag: Thommi
Legújabb cikkek
Voltál
Erna: Ma kicsit csen...
Gyógynövények megfáz...
A cserép csak a tető...
Adventi csokis fenyők
Véletlen Cikkek
Fórumtémák
Legújabb témák
Hol tudom letöl...
Állj fel!
Idézetek a csalódásról
Magányos éjszakán...
Távolkelet kincsei
Legnépszerűbb témák
Túrós - meggyes süti [5]
Magányos éjszakán... [4]
Albert kekszes sü... [4]
Köszönöm... [3]
Egy kis mosoly má... [2]
Extra
Virtuális Asszisztens, Titkárnő
Irodalmi Rádió
Kortársirodalom
Metnet
Met-OMSZ
Blikk
Bors
Youtube
Véletlen fotó
30
30
Húsvét
User Adat
IP
IP:
54.91.121.255
Host:
ec2-54-91-121-255.compute-1.amazonaws.com
Pontos idő
Kalendárium
Április
KeSzCsSzoVa
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30

Bejegyzés
Kattints ide a többiért
Powered by PHP-Fusion © 2003-2008 - Aztec Theme by: PHP-Fusion Themes