Terda

"2003. március 29., május 28.

Egy asztali lámpa a széken, ami homályosan világít a villany körtéjével,
és ráteszik a sötétítőt. Homály homályra, de ködön, a felhőn átsüt a
hajnal csoda erős fénye, és magasztos mártír arcán senki sem nevet. S
a hídhoz, mely a valósághoz vezet néhány fordulattal mind közelebb és
közelebb kerülünk; az, aki figyel. S hogy elérjen oda, amiért az egész
életében harcolt. S az „ott lét” legyen a jutalom.
Fehéren, porosan, köpennyel bevonva figyelem a szokásos képet.
Elhúzom a számat, ahogy megint sötétül, és megint mutató láncok
csüngenek be innen-onnan. Magányom okoz zűrzavart és hiányt
fejemben. Manapság már nem az oxigén a szokás. Hisz Velence is
elsüllyedt... „Talán ha holnap” kezdetű mondatokat gyűröm és cincálom
széjjel. Hitvány farkas fogak szelik egyik lelkemet el a másiktól ennek
hatására. Majd a fel-felvonyítás után megint tűz emészti el, és a tűzbe
fullad.
Csókolni akarnék érzékkel, csókolni azt, aki valójában engem akar, de
én nem bánom. Nem bánom, ha eltaposom ezt a gondolatot; mert
unom, hogy ez csügg mindenen, hogy ez lappang minden mögött. Talán
a szerelmet a sátán teremtette, vagy csak valaki hatalmas, aki a világot
akarja magának. Én meg itt vagyok a fájó homályban sötét, terepszínű
függönyökkel; és e között szánalmaskodom, s teszek eleget az önző
átlátszó cselszövéseinek.
H-val kezdődő szavakkal akarnék most világot váltani. Könnyed az
esése, mint a függönyöknek.
- És szar az, amit írok, és ha történés is lenne benne; ami nem kell,
mert nem arról szól, nem ártani neki. -
Figyelném a szavakat zengő váltásokat, de sehol senki. De ha én
megszólalok,... azt nem teszem meg.
Üres vagyok, mintha kiírtam volna magamból mindent. Ennyi lennék?
Egy napló oldal. Igazán bíztató. Lehetek 100-ból az az 1, akinek
sikerült? Vagy még több közül az egyetlen, akinek összejött? Nem
érzek se dühöt, se szerelmet, se szenvedélyt, se lázadást, se akaratot,
se lángelmét, se szoron... De, vagy nem tudom. E percben semmire se
vagyok jó, arra, hogy felemeljek egy könyvet, arra se. De most
felemeltem a mellettem fekvő német szótárat, de nem tudtam vele mit
kezdeni.
Hiába van minden ablak mögött az, amit néznék, azt úgyse látom, amit
keresek. Csonkaságomat nem mással fogom kiegészíteni, hanem
magammal. Az üres részeim betöltése rám várnak, s tán vágynak. A
ritka figyelemért, hogy én az ürest is látom, imát adnak az égnek.
Ebből az egészből nem hiányzik semmi, mert azt se tudjuk, mi ez. Újat
mutat, halottat vagy egy örök vesztest.
Halvány színek fehér útvesztőjébe tévedek, és szinte akarattal
belebotlok az összes kőbe, amit nem akarok észrevenni. Figyelmem az
égen van, pontosan felettemre fókuszál. Kényes gondolataim már
megint tűrik a pofonokat.
Ha este fáznék, talán kint villámlik, akkor ma is paranoiámba
takarózom. Kevesen mondhatják el magunkról azt, amit én elmondok.
Szégyenkezem a tükörbe, s mindig az ágyamba sóhajtok.
Szerelem üstökösök járnak fent az égen álomtáncot, mikor álmosan
felnézek. Lassan elképzelem, hogy álmodom, s akkor egy személyre
gondolhatok. Nyugodtan, békésen, bűntudat nélkül. Épp nevet, majd
nagyot sóhajt, felnéz az égre, és jégcsappal szúr át. Aztán eltűnik,
álmomban se találom. Felébredek, vagy kinyitom a szemem, és látom
még a repülő oszladozó füstcsíkját.
Mosolygok a legnagyobb világvége idején is, nem szoktam, de most
szokom. Aztán a fekete gumiszoba falain belül tudom megint magam.
Kérdések verik dobhártyámat, és nem értik meg, hogy azok nem
érdekelnek, akik nem tudják a feleleteket; aztán hirtelen újra hallok.
Szívemben ég a dal bujtatva és szökve. Dicsőséges múltjával nem
büszkélkedhet. Szeretném lefordítani elkopott szövegét sajátunkra,
aztán lefordítanám az egész világnak. Szememben már ritmusát
dobogja, másodpercenként üti, testem lankadtan az egészet unottan
tűri.
Aztán holnap, mikor felkelek, akkor a nap is álomból ébred, s megért
végre az egész világ."

Kezdőlap Vissza Listánkról Amatőrirodalmi Portál Mesebirodalom Versek Prózák Meséinkből... Pályázatok Együtt írtuk... Elérhetőség Szerzői jogok Köszönet...