Köszönet...

 

Egy gondolat bánt engem... hogy egy nagyon kedves embernek még nem köszöntük meg kedvességét, jószívűségét itt a honlapon...

 Aki nem más, mint barátunk, Alex Posztos... Nagyon sok mindent köszönhetünk Neki... Köztük a Mesebirodalomnak, a listánk honlapjának, és portáljának a tárhelyét is. Nem kellett kérni, egyből segített, felajánlotta önzetlenül ezt a lehetőséget... Szabadkezet kaptunk, kis ötleteinket mindig támogatta, támogatja és ha kell, szívesen segít...

Kedves Alex, nem tudom szavakba kifejezni azt a  hálát, amivel tartozunk Neked... kérlek fogadd el, szívből jövő köszönetünket, mind nekünk és a lista tagjainak nevében...

Nagyon szépen köszönjük...

 

Egy kis önéletrajz...

…Ott hagytam abba, hogy megérkeztünk, hétfõn reggel lejelentkeztünk az idegenrendõrségen, elvették a papirjainkat, a jogsimat meghagyták és kaptunk egy a nevünkkel ellátott A4-es papirt aminek a jobb felsõ sarkában egy ceruzával odairt szám volt, és mehettünk. Nagynéném azt mondta, hogy ameddig nem kapok munkát és nem bérelek magunknak egy szobát – lakást – albérletet, addig elalhatunk nála. Persze – amikor szombaton megtudta, hogy nem nyaralni jöttünk, azonnal telefonált a növérének (anyunak), hogy mi itt maradunk, hétfõn már jött is a „könyörgõ“ telefonhívás.

Egy hónap mulva lett munkám, németül ugyan nem tudtam, de autó hütörácsokat drótkefével pucolni és az egész berendezést, raktárat,stb. (3 hét alatt kb. 50 teherautót pakoltam fel és le másodmagammal 20…100 kilós szétrohadt, rozsdás hütõket, állványokat…) átköltöztetni az onnan 5 km-re újonnan épült gyárba nyelvtudás nélkül is el lehet végezni. A heti öt napból hat lett – szombaton is menni kellett – Ekkor kezdõdött el otthon az iskola, este arról álmodoztam, hogy én is ott vagyok volt osztálytársaimmal a Kandón. A negyedik héten elkezdtünk az új gyárban dolgozni – nem voltam soha gyenge fizikumu, de akkor teljesen ki voltam ütve, azt hittem összeesek … A cégnél a tulajdonoson kivül még öt ember dolgozott a felesége (egy sánta, gyülölettel teli nõ, akinek csak a pénz volt érdekes), egy „mühelyfõnök“ (kb 35 éves spanyol), e „mindenes“ 50 körüli olasz (raktáros, soför, mechanikus – vele rámoltunk mindent, jó fej volt), a fia akit csak akkor láttunk ha pénzért jött vagy az autójával baj volt és egy „fél napos“ irodista nõ – aki minden papirmunkát elvégzett.

A második mühelyben eltöltött napon a kezemrõl kezdett lehámlani a bör, a savval lemaratott hütõrácsok már véresrre égették a kezem, örültem ha a 80°C-os forró vízzel le kellett mosnom a mocskot az éppen kiszerelt, vagy ott várakozó hütõrõl, mert legalább lemostam a savat is magamról.  Majdnem sírtam… de aztán odamentem a spanyolhoz és mutogatva kértem tõle egy gumikesztyüt. Amikor megértette, lehúzta a kezén lévõ – mocskos, beleizzadt gumikesztyüt és a mellemhez vágta. Odament egy fiókhoz és kivett egy újat magának.

 Na körülbelül ekkor találtam magamra elõszõr azóta, hogy kimentem svájcba.

Reggel héttõl este ötig tartott a munkaidõ. Közben Dübendorfban (Zürich egy külsõ része mint pl. Érd) kaptunk egy „albérleti szobát“ a közfalak fából, a szomszédban egy Jugoszláv alkoholista a nejével és 3 gyerekével, este rendszeresen megverte az asszonyt és a gyerekeket, majd az ágyban kibékült vele… kb éjfélkor elcsitultak, mi pisszenni sem mertünk…

Szóltam a nagynénimnek, hogy kérdezze meg – a Sulzer cégnél nincs-e valami munka a számomra… Az élettársa (az egy magyar/jugo fickó volt rögtön „reagált“ a „pesti gyereknek“ nem tetszik a meló, túl puhák a kezei…

Szerencsére a másik nagynénim – összesen hárman élnek itt rokonok – anyu lánytestvérei (Erzsi, Joli) és egy bátyja Jóska, aki 63 éves korában – ez kb. ‘87-ben történt agyvérzést kapott, azóta egy öregotthonban él, és negyon jól „el van“. Kicsit húzza a lábát, naponta összeveszik a nõvérekkel, de semmi baja… Eszik, tévét néz, sétál, … naponta kap 10 Frankot amibõl vesz egy-két üveg sört, ujságot, van amikor egy hét alatt megmarad neki 30 – 40 frankja, azt beteszi a bankszámlájára, de az öregotthonon keresztül – azért figyelnek arra, hogy más ne tegye rá a kezét a pénzre. Ha jól tudom néhány ezer Frankja van, persze ezután is fizetni kell az adót.. igaz csak néhány Frank, de…  ) … szóval a másik nagynénim meghallotta, és másnap megkérdezte a fönökét (aki szintén magyar volt); Vladár úr, itt az unokaöcsém, nincs valami munka a számára? – Mihez ért? –Amivel megbízzák….

Pénteken jön a telefon a munkahelyre – Joli nagynéni telefonált, hogy adjam vissza a tulajnak a telefont, ha hétfõn meg akarom nézni a Sulzer céget, mert a személyzetis 10 órára adott egy termint… Amikor a tulaj meghallotta miröl van szó, azt mondta a Jolinak a telefonba, hogy akkor hétfõn már nem is kell bejönnöm; ki vagyok rúgva.

Következõ hétfõn (kicsit idegesen, hogy mi lesz most…) “Személyzeti Iroda”, öltönyös, mosolygós, az asztaltól rögtön felpattanó férfi; kezet fogunk,… Joli is és „Vladár úr“ (õszes, nevetõ szemü) ott van, a nevemen kívül nem sokat tudok németül, esetleg néhány szót tudnék mondani; mint Kühler, Schraubenzieher… ( Hütõ, csavarhúzó…) beszélnek helyettem (néha a Vladár úr röviden tolmácsol. Egyszerre - úgy érzem - „megfagy a levegõ“ … A személyzetis odamegy a telefonhoz, tárcsáz… - Szó szerint; „jéghideg hangon“ beszél valakihez, egy szavát sem értem, de a kiejtése pattogó, félelmetes és teli van energiával. Nem kiabál, csak elmond valamit…

Ahogy leteszi a telefont, megint mosolygósra változik az arckifejezése, odajön hozzám, én is felállok a székrõl, megszólal: „- Herr Posztos (Jól is ejti!!!), gratulálok, a holnapi naptól fel van véve. Örülök, hogy megismerhettem.“ (Persze németül, nem is vagyok benne biztos, mit mondd nekem amíg a nagynénim oda nem súgja nekem: -Mázlista, felvett a Vladár úr részlegébe.)

Amikor kimentünk, megtudtam a részleteket. Amikor bementünk hozzá, udvariasan kérdezgetett rólam, nyoma sem volt annak, hogy érdekelné a személyem, de amikor a Vladár elmondta, hogy a mostani munkaadóm amikor meghallotta, hogy másik munkahelyet nézek meg ma délelõtt, azonnal kirúgott, megkérdezte a cég nevét, telefonon megkereste a céget, felhívta a tulajt, rákérdezett, hogy igaz-e, amikor megtudta, hogy igaz, telefonon keresztül szó szerint lehordta a sárga földig, hogy ilyen emberek morális értékrendje miatt hozzák hírbe a Svájci jóhírü cégeket és a végén megjegyezte, hogy engem már fel is vett a Sulzerhez, csak a fizetés nagyságát kell még megbeszélnünk.

…. Október elején … szürke hétfõi napon, mint a SULZER Konszern legújabb (egyben 1985-ig legutolsónak felvett) dolgozója, német nyelvtudás nélkül, Joli nagynémémmel (õ a másik) besétáltam a gyárba, - kb 6000 produkcíón dolgozó munkás és 1500 irodai alkalmazott mellé… mint „fúrós“ értsd: Egy fúrógép elé kellett odaállnom, az asztalára felszerelni az anyagot (vas, alu, müanyag, speciális – kemény – anyagok), amiket ugyan felismertem, de az állagukról csak annyit tudtam , hogy kemény és nehéz… A furó asztala „programozható“ volt, persze csak mechanikusan, a 80-as évek elején kezdték el az egyszerü elektronikus vezérlésü, a parancsokat soronként beolvasható gépeket használni, de ezekben is csak az „x“ és „y“ vezérlést  oldották meg egy kis memória és digitális kijelzõvel. A szerszám cseréjét a munkás végezte, a müveleteket is (fúrás, menetvágás, süllyesztés… magyarul még ma sem ismerem a kifejezések zömét, hiszen egész más volt az érdeklõdési köröm és a háttér tudásom is csak annyi volt, hogy otthon is volt egy kis mühelyünk apuval, így az alap mechanikai tudásom azért megvolt. Ami nagyon hiányzott az a nyelvtudás.

Október már hideg hónap svájcban. Motorral mentünk ki, a jogosítványomat egy évig használhattam (csak 1 év után köteleznek arra, hogy átírasd, ugyancsak használhattam a magyar rendszámmal a motort – egy év múlva vagy levizsgáztatom, vagy veszek egy másikat… addig adót sem kell fizetni érte). A Dübendorf-i (Müller Autokühler) munka miatt  beköltöztünk „Oerlikon“-ba, most pedig Rütibe kellett mennem minden reggel. Még az volt a szerencse, hogy nem sokat esett az esõ, így elég volt egy vízhatlan müanyag kabát a másik fölé, persze kb. 40 km-t levezetni minden reggel 6 órakor (ilyenkor vág az 5-6°C-os levegõ), kellett egy negyedóra amire meg tudtam szólalni… de ez nem is volt fontos, a havi sFr. 2800.- fizetésért nem beszélni kell, hanem dolgozni. Amit adnak. Jól. Ha nem megy akkor meg fogod kapni a felmondást. Ha tudsz – megbecsülnek.

Az elsõ héten azt hittem eldölök. Reggel ½7-kor kezdõdött a munkaidõ 9-ig, akkor 15 perc szünet majd 12.-ig megint a gép elõtt. Kötelezõ ¾ órás (vagy több) ebédszünet és megállás nélkül ½5-ig a robot. Ott állsz a gép elõtt… szék az nincs, úgy nem lehet dolgozni! A második hét végén rájöttem, hogy túl fogom élni! A szervezetem átállt az álló munkára, elõttem a nagynénim, mögöttem egy olasz muki, mellettem Jugoszláv, balfelõl elõttem egy görög, a jobb oldalamon pedig egy ablak ahonnan a glarusi Alpokra volt kilátásom. A mai napig nem szoktam meg az óriási hegyek látványát, mi „síkvidékiek“ csak rácsodálkozni tudunk az ilyen félelmetes méretü óriásokra… Gyönyörüek!

Na így kezdõdött. Egy hónap mulva kaptunk egy 3 szobás 60m2 lakást Rüti-ben, havi 540.- frank volt a bérleti díja.

Onnan már buszozni kellett a munkahelyre, az elsõ hónapok keresetébõl berendeztük a lakást, televíziót vettünk (8 tv-adó volt ebben az idõben), hétvégeken felfedeztük a környéket és a kisvárosokkal ismerkedtünk. A budapesti életünk után ezek a séták olyanok voltak mintha a mesebeli kisváros babaházai között járkálnánk. Lassan megtanultuk magunkat megértetni németül (illetve züridücs-ül [zürcher deutsch = zürichi német dialekt], de amikor már azt hittük értünk valamit, megszólalt egy másik Appenzel-i vagy Bern-i tájszólásban… mi meg csak pislogtunk némán és elveszve….

Persze azért nem egészen. A svájci emberek barátságosak… soha nem volt velük bajom. Talán azért, mert megfeleltem az elvárásaiknak? Nem tudom. Ha én udvariasan szóltam, akkor udvariasan válaszoltak. Amikor már megismerkedtünk és részben beszélgetni is tudtam a nyelvükön, kiderült, hogy annak a rétegnek (amibõl én is jöttem) többé-kevésbé ugyanaz az érdeklõdési köre mint a magyaroknak. Talán itt – a magasabb életszínvonal miatt – többen helyezik át a súlypontot az utazásra illetve a hétvégi sportolásra, kirándulásra mint az olvasásra, szinházba járásra, … nincs is olyan választék mint Pesten, de nem is azt a nevelést kapták mint mi.  Talán nem is baj. Ha alarsz tanulni, tanulhatsz, de nem kötelezõ….  Az egéz világon az a hír terjedt el svájcról, hogy a Bankok által kezelt pénz miatt sikerült ilyen kis „szigetet“ kialakítania… Nem. A svájvi államszövetség CH (Conföderatio Helvetica) minden fontos döntésben népszavazást tart… és el is mennek rá az állampolgárok!

A két világháborút – megúszták – némi szerencse is közrejátszott, ezután pedig már tudatosan kerülték az európai politikusbandák társaságát… A „békeévek“ idecsábították a gazdagokat akik nyugodt életre vágytak, a Bankok a biztos háttérben egyre nagyobb teret nyertek a gazdaságban is, és nem „kirabolták „ az országot, hanem stabilizálták a jólétet… önmaguk és a svájci nép számára. A 60-as években az emberek még egyáltalán nem voltak „gazdagabbak“ mint a környezõ államok polgárai, de a 70-es évek végére már megmutatkozott a nyugodt, békés, másoktól független irányításu gazdaság és politikai semlegesség  elõnye. Amikor 81-ben ide kijöttem, semmit sem tudtam svájcról. Nem is hittem el , hogy ilyen óriási életszínvonal különbség lehetséges. Otthon nekem mindenem megvolt amit akartam, nem érdekelt a „gazdagság“ sem az anyagi jólét, nem voltak különleges igényeim (ma sincsenek) , mégis elképesztett az, hogy az elsõ fizetésembõl be tudtunk rendezni egy szobát és maradt még bõven pénzünk arra, hogy a következõ hónap fizetéséig ne szoruljunk senkire. Az elsõ telünk csodálatos volt… Pest jóval szeleseb mint az itteni vidék, ha egy éjszaka leesett 30 cm hó azt a konyhaablak elõtt álló fa legvékonyabb ágán is meg tudtad mérni. 3mm vastag ágacska, rajta 3-5mm széles és 30 cm magas hószalag... és a nap hatására nem leesik, hanem lassan lekonyul, csüng… észrevétlenül elfogy, hogy aztán a másnap reggeli friss 30 cm-es hó megint ott csilogjon a vakító reggeli napfényben. A levegõ tiszta, éles és hideg, de -10 °c-nál sem fáznak az emberek mert ilyenkor valahová elment a szél.

Az elsõ év elrepült, Ági otthon volt, rendezgette a lakást, bevásárolt, én dolgoztam, este haza a meleg családi fészekbe… néhány embert megismertünk, köztük magyarokat is. Integrálódtunk.

A svájci németet nem vette be a gyomrunk, mindig a német vagy az osztrák adót néztük. Megvettem egy HiFi tornyot, elkezdtük vásárolni a lemezeket… Megismerkedtünk egy temerin-i (Jugoszláv terület) magyar házaspárral is Erika itt nõtt fel – szülei Temerinbõl jöttek die a 70-es években  mint „vendégmunkások“ , az otthoni szilveszteri bulin Erika megismerkedett Józsival (õ csinálta a Disco-t) és egy év múlva 1982-ben Erikát elvette feleségül majd ide költözött.

Néhán ismerkedni vágyót leéítettünk, lassan kialakult egy ismeretségi kör, die mentünk oda mentünk… jött a nyár, vettem egy másik motort – egy 850-es SUZUKI-t, a régi (a magyar rendszámmal együtt) lekerült a pincébe.  Joli nagynénémnek van egy lánya 1964-ben született, Móninak hívják. 82-ben 18 éves volt, összeköltözött egy fiúval, ennek a fiúnak a bátyja – azon a héten amikor a motort megvettük – felhívott minket és azt kérdezte van-e kedvünk a hétvégén motorral egy „pass“-ra menni? Azt válaszoltam, igen. – Jó, akkor szombat reggel 7-kor a kapubejáratotok elõtt találkozunk, nekem egy 500-as Hondám vn, piros, a tietek – öcsém mondta – egy fekete Suzuki.

Na letettem telefont,  mondtam Áginak; - A hétvégén passra megyünk… - Micsinász? Hova mész,mi az a pass? – Nem tudom.

Eljött a szombat; le a második emeletrõl, ott egy Honda –Rolf vagyok…. Ágnes, Alex… - Mehetünk?

Srác felült a motorra, mi mögötte… irány a délre vezetõ utak … úgy másfél óra után megjelentek a hegyek (addig csak zöld, tavak, dombocskák, városocskák, kanyargó kis utacskák, néha egy gyorsabb autopálya szakasz… 100…140km/h sebesség, napsütés szemben a széllel…

Rolf lassít elõttünk lemegy egy kijárónál SUSTEN … olvasom el gyorsan a nevet… semmit sem jelent, biztos valami falu…

Megyünk tovább, ezeken az utakon sehol egy lyuk… tök unalmas, nincs mit kerülgetni… hova megyünk vajon. Hátra nézek, Ági arca is tanácstalanságot tükröz a plexi mögött. -Minden ok??? –üvöltöm. Bólint és megszorítja a derekamat.

A út felfele megy, nem nagyon, a motor meg sem érzi az emelkedõt… néhány perc monotom duruzsolás után azt veszem észre, hogy fogynak a fák.. a növényzet gyérebb lesz… átrepülünk néhány út széli házacska között (vagy 140-el mehetünk, de senki nem szól ránk J… ), azt´n egy kanyar után megindul velünk az út … felfelé. Elõttem felbúg Rolf motorja és a kb 15%-os emelkedésü úton elindul mint a veszett fene. Na én is… ha egy 500-as megy igy akkor az én 850-ccm motorkám se maradhat le . kezemmel megfogom Ági kézfejét, jelzem neki; - Kapaszkodj! És visszakapcsolva egy sebességet ráhúzom a gázt. Megáll bennem az ütõ, a motor majdnem kiugrik alólam… ki lát itt emelkedõt??? Vagy repülünk? Az út sima, de valamit látok ami közeledik… hol az út, eltünt… FéK!... akkora kanyar … van vagy 10 méter sugarú és 180 fokig tart… 50 fok meg fel… Rolf meg sehol… jó úton vagyok?.. de nincs másik… csak itt kell lennie elõttem… de hol?... húzom a gázt, megint egyenes szekasz, oldalra nézek, sziklafal… másik oldalra nézek… úristen nincs semmi csak a szabad ég, alatta meg a szakadék… tõlem 30 cm-re én meg 120-al zümmögtetem a motort…

De valami mégis jó… mi ez? Adrenalin…. Na hol a Rolf. Nem fog itt hagyni, nem találunk haza!

…néhány perc múlva eltüntek a fák az út mellõl, csenevész bokrok kapaszkodtak  az egyre ritkább földkéregbe, lépten – nyomon rideg, szürke és hófehér sziklák bukkantak elõ, a levegõ legalább 10 fokot hült a lenti meleghez képest. Megyünk felfelé… megyünk …fék, több fék, kanyar, nincs má’ vége??... egyenes gáz, sebességváltás, gáz… hú a francba kanyar, fék,…fék!,… FééééK!!!,…izzadok vagy mi?... megint kanyar; jobbra, balkanyar,balkanyar egyenes, gáz…megy ez a dög… elõttem növekedni kezd egy alak… a magányos motoros! Elkaplak!!!... eltünik…kanyar… egyenes, megint messzebb került… hideg van, nincs még jó börszerkóm, itt meg nem fütik az utakat… Utol kell érnem… már nem is számolom a kanyarokat, többszáz van belõle és még mindig felfelé megyünk. Itt ott az út szélén hódombocskák jelennek meg, május végén… hol vagyok én?... ja Svájcban… itt lehet… amikor már azt hiszem, hogy itt hogok idõtlen idõkig felfele motorozni ameddig el nem fogy az oxigén, akkor meg lágyan eldõlök az út szélén és feladom… egy hosszabb egyenes szakasz végén megszünik az út emelkedése és egy hotel meg egy tó jelenik meg ámuló szemeink elõtt. Rolf éppen most ér oda a parkolóra, ahol vagy 150 motor pihen néhány „oldsmobile“ társaságában. A hotel falán tábla Susten Pass Passhöhe 24xx valamennyi méter. Atyám két és fél kilométer… én 20-nak éreztem! Idaz itt még kék (de milyen kék) az ég és van levegõ is. Mi is odagurulunk Rolf motorja mellé, mögöttem földre lép Ági, én kiteszem az oldalsztendert, ellépek a motortól,… alig bírok állni. Rolf vigyorog. – Megiszunk egy kávét és megyünk tovább. – Jó… Miiii??? Hova tovább? Nem vissza? –Nem – válaszolja, az unalmas. Van idõnk nem?

Nem valami nagy meggyõzõdéssel, de rábólintok; -Ja,jaaaa, natürlich. Wir haben Zeit.

Na most már nincs visszaút. A kávé – szar – (pardon), mégis megiszom, de megfogadom, hogy többet nem fogok kávét inni nyilvános helyen.

- Innen merre megyünk? – kérdezem. – Lefelé- hangzik a válasz. Na ezt megkaptam. De miért kérdeztem meg? Logikus, hogy lefelé… meg elõre.

Kimegyünk, most nézek körül elõször. Elõttünk egy mélyzöld színü tó (Rolf elmondja, hogy egy óriási gáttal fogják meg a vizet, ha kell akkor kiengednek egy kicsit belõle a forró nyári napokban. Van vagy 200 méter mély. Mögöttünk meg a hegyoldal. –Hol vannak a hegyek? – Innen nem látszanak, de egy kicsivel odébb megállunk, onnan belátni az egész környéket…

11 óra. 3°C meleg, körülöttünk még mindenhol 20-30 cm-es (koszos) hó, a nap vakít, hunyorgunk a fénytõl.

Indulunk tovább a motorjainkkal lefelé. Jobbról hegy, balról hegy, hátunk mögött hegy, elõttünk egy útdarab lefelé, kb. 300 méterrel távolabb (és cirka 200 méterrel lejjebb) eltünik az út egy balkanyarban. Megyünk lefelé… szinte fékezni sem merek, attól félek átbukik a motor, nekünk meg madarat kell játszani, de néhány másodperc alatt felül bírálom a véleményemet mert pisztos gyorsan közeledik a kanyar. Rolf sehol… eltünt. A kanyar után meglátom… úgy 500 méterrel elõttem. Hogy a fenébe megy ez? Repül??? Francba, ezt nem hagyhatom! Elengedem a motort, gázt is adok, cirka 150 km/h-ra gyorsulunk fel úgy 3 mp alatt. Húúúú – mondja a szél. Húúúú, mondom én… ez már igen… Csökkenni kezd a távolság Rolf és a mi motorunk között, látom már megint fékez, bedönti a motort és máris veszi be a kanyart. Amire odaérek, alattam húzatja ki a motorját, márk i is ment a kanyarból ami most nekem jön. Úgy kell fékeznem, hogy azt hiszem mindjárt eltöröm a kormányt, Ági teljes súlyát érzem a hátamon… Kanyar, ki a kanyarból, gáz… Rolf már nincs is olyan messze mint az elõbb…. Megy ez rendesen. Kattog a fülem, olyan iramban megyünk lefelé, hogy a nyelés is csak másodpercekig segít és megint eldugul a fülem. Néhány perc mulva már csupa zöld a környék, a fák is itt bólogatnak mellettem, bár furcsa mõdon elmosódottak… kb 80 jobb- és balkanyart hagytunk magunk mögött 10 perc alatt. Kicsit csökken a lejtõ esése, most érzem, hogy az alkarom mennyire el van zsibbadva.

Egy-egy erõsebb fékezésnél az elsõ teleszkópok koppanásig nyomták a rugókat, a nyúl(t)agyacskámban kattantak az összecsapódó fémhangok! … Rolf mögött megyek, néha visszanéz, nem idegesen csak, hogy tudja; - ott vagyunk-e még aztán gurul tovább, 80 és 140 között, a kanyarokban olyannak látom mint a „keljfeljancsi“-t; - jobbra döl – feláll – balra döl,… következõ kanyar. Azt veszem észre, hogy valamilyen, az út által diktált „ritmus“ szerint haladunk… gyorsan, mégis nyugodtan, élvezve a sebességet és a tájat. Ne hidd, hogy ilyen sebességnél nem élvezhetõ a táj. A közeli dolgok ugyan elmosõdottak, az út csak egy szikrázó ezüstös szalag, de minél nagyobb teret fogsz be a tájból, úgy lassul le a mozgás és állandósul a szemedben az óriás hegyek évmilliók óta kialakult félelmetes szépsége. Ezek itt hegyek, sziklák, hatalmas törések és fennsíkok, itt egy gleccserpatak ott tehenek vagy kecskék legelik a lejtõs, köves hegyoldalon megkapaszkodó füvet és csenevész bokrok zödjét, elmegyünk néhány gyalulatlan fatörzsekbõl, félig a földbe épített hegyi házíkó mellett, néhol füst száll ki a kéménybõl, látni, hogy lakják… Megyünk lefelé, itt már meleg van. A völgy minden oldalról hegyekkel körülvéve… Megállunk itt? Nincs semmi látnivaló, Rolf is így gondolhatja, mert fékezés nélkül repül tovább. Az út megint emelkedni kezd. Jó… megint fel? Hová?. Válasz persze nincs, gázt neki… Újabb kanyarok, egyik a másik után, kezdem „érezni“ a motort! Nem igazán lehet elmondani laikusnak, mi történik az igazi motorosok agyában – a testükben, miközben a motor hangja, a szél sivítása, az utak zökkenõi és a motor vibrációja egy bizonyos monoton „zenévé“ alakul át.  Aki ezt átélte, tudja miröl beszélek, aki nem annak nem is érdemes elmondani. „-A motor veszélyes, csak két kereke van, nem vagy védve, kényelmetlen, túl hideg, túl meleg, nem lehet beszélgetni…“ milliószor hallottam életem folyamán. Persze ez mind igaz is. De amit csak motoron érzel az a nyitottság érzete, a  motor erejétõl átvett erõ, aminek a segítségével – nem ez így nem igaz. – amivel az évek során megtanult és tökéletesített vezetési technikád segítségével összeötvözõdtél mint egy „Kentaur“ a motort már nem vezeted, hanem összekapcsolódtál és mint a saját erõd – használod, irányítod a fémtest-részed lóerõit. Nem kell már azt figyelned, hogy melyik kart húzod, nyomod, tolod… önmagad vagytok az erõ…

Ilyen nincs az autóvezetésben, talán csak a nagyon erõs autók nyujtanak hasonló illúziót. A motor több ennél.

Fölelmetesebb, szabadabb, kirobbanóbb és gyönyörü vidékekre visz el. Benne vagy a tájban – akkor is ha száguldasz, akkor is ha lépésben kóvályogsz, félkézzel kormányozva, duruzsol alattad a száz lóerõ (az enyém 140PS)… Mindenhol megállhatsz, akkor mész tovább amikor akarsz és süt a nap csiripelnek a madarak… vagy rohan a táj és te vagy benne az egyetlen biztos pont!

Mint persze most is; irány a hegytetõ! Elõttünk Rolf, néhány motorost elhagyunk, néha meg egy-egy (ezek biztos õrültek) motoros elõz le minket, az elsõ ilyennél azt hiszem szívinfarktust kapok, a váratlan „hangrobbanás“ miatt.

Az is igaz, ha egyedül ültem (ülök) a motoron akkor nem sürün elõznek meg mások, de utassal azért õvatosabban vezet az ember J Nekem még nem mondták azt, hogy a vezetési stílusom miatt féltek a hátam mögött… annyi a titok, hogy fokozatosan kell minden „benzintyúkot“ bevezetni a „SEBESSÉG“ varázslatos világába. Aki megijed, az nem jó utas. Fél és a legváratlanabb helyzetekben ránt meg – adott esetben még az egyensúlyból is kibillenthet. Egyszer vittem egy barátom bátyját motoron. A srác volt vagy 130 kiló, egy kiöregedett, elhízott vizilabdás. A kanyarokban úgy megszorított, hogy nem kaptam levegõt, gyorsítani akartam a motorral, a tíz ujját a bordáim közé nyomta (be is kékült mindkét oldalam J, fékezni nem mertem, mert a súlya (és a hasa) felnyomott a benzintankra… Rohadtul örültem amikor a lakása elõtt épségben „leugrott“ a motorról (majdnem oldalt lökött) és vigyorogva mondta, hogy milyen jól motorozok, lehet, hogy még kedvet kap és eljön velem egyik hétvégén motorkirándulásra.  Integetve távoztam – gyorsan – azt már nem hallotta mit válaszoltam az ötletére.

- A fák megint eltünnek, a bokrok még bírják egy ideig, majd azok is hátramaradnak… A Kárpát zordon ura… izé az Alpok ilyedt kis motorizált-nyuszmusza rohan felfelé a hegyoldali szerpentin soha véget nem érõ kanyarjain egyenesen az égbe… vagyis majdnem odáig. Hideg szél vág be a bukósisak alá (ilyen egy hülye magyar név; bukó sisak… - mintha azt akarnám …) németül „Helm“ ; ezt mindenki tudja, hogy a motorhoz veszed, hogy védjen a hidegtõl, a bogaraktól, na persze ha repülsz (talán) akkor is megvéd… Nem próbáltam, nem is akarom kipróbálni mennyire védene meg.  Annyi biztos, hogy sisak nélkül most leesne a fülem. Az út mellett megint a „tavalyi hó“ – ez így van(!) még tavaly leesett, aztán ráesett most meg olvadozik… valamikor junius vége július közepe felé eltünnek az utolsó foltok is, október elején – közepén pedig megint lezárják a magasabb hegyi utakat a forgalom elõl. Sorompóval. Igen itt vannak sorompók – úgy 1500 méter magasság körül. Idáig és ne tovább. De most nincs lezárva, megyünk is mint két golyó… Apropo, ezen az úton megtanultam, hogy jó ha az ember vesz és felragaszt egy gumiszigetelést a benzintank lábközi részére, mert igaz ugyan, hogy a motor meleg, de csak a blokkja, ott ahol órákon keresztül csak a szél hõmérsékletét érzed (ráadásul egy farmerban és nem bõrnadrágban – akkor még nem tudtam minek kell, azt hittem csak divat), ott bizony  azok a bizonyos testrészek nem igazán érzik jól magukat „mélyhütõtt“ fokozatban.

Kiegyenesedik az út (nem is számoltam már az utolsó két-háromezer kanyart J), elõttünk egy óriási tér, étterem, parkoló, tele színes csoda-motorokkal, persze ott parkol néhány Porsche, Jaguár, Bentley, Rolls-Roys, „futottak még“- autó márka, de ezek senkit sem érdekelnek. Legalább ötszáz ember, bördzsekiben, sállal, motoros csizsmában a szivárvány összesz színében pompázva. Helyet keresünk a parkolóba, elõttünk éppen most indul tovább egy nyolc motorból álló csapat, integetnek, felbõdülnek a motorok, egyikük kipörgeti a kereket, már el is tüntek az úton. Mögöttünk két Harley-Davidson motoros csávó (bili a fejükön – azaz II. világháborús német rohamsisak), fekete bõrruha, hátukon „Hells Angels, Zürich“ felirat. Levesszük a sisakot, a környék minden feje felénk fordul, „Hoi“, “Sali”, “Salü”, “Salute”, Hello” – hangzik a soknyelvü köszöntés, mindenki tegez mindenkit, visszaköszönünk, bólintunk, Rolf ment ki minket a helyzetbõl, „- Gyertek, iszunk egy kávét!“ Na azt nem , inkább egy Tonic-ot, vagyis „Swepps“-et, ahogy itt hívják.  Negyed óra ücsörgés után (más mint a motor ülése), fel leszünk világosítva: - Ez a Grimsel Pass (Hágó).. van itt egy jégbarlang is, most is nyitva van, megnézitek? Még jó, odamegyünk, persze nem ingyenes, ott a „Kasse“ … nem mondom meg mennyi, mert már nem emlékszem rá, de SOK volt a belépõ. Egymásra nézünk Ágival, a válasz a szemünkben, most még nem engedhetjük meg magunknak ezt a „luxust“. Visszavonulót fújunk, hideg van odabent! J Rolf egyetért velünk – mondván – ö már többször volt bent, akkor mehetünk tovább – kérdezi. Okosan, nem kérdezem meg, hogy hová, merre, úgyis tudom a választ; - Lefelé!

Felvessük a sisakot, motorra fel „Don Kiho’te“ és „Szancsó Pancser“ már elmentek, most mi indulunk tova! Azaz hova? Tudatom szükölni kezdene, hiszen - amikor lopva megnéztem az órámat elindulás elõtt - már ½ 1 is elmúlt – de a motorok zümmögése (Hahh!) mit zümmögés  odahúzom a gázt és Dübörög!!! … szõval a motorok dübörgése csendes apátiába (ez valami román város lehet?) taszít. Mögöttünk marad a Grimsel-Pass bõrruha-szivárvány kiállítása, a hideg – szinte azonnal befészkeli magát az államra, a füleim mellé, az orromon is ott ragad egy része, a becsukott plexi rögtön bepárásodik a lehelletemtõl. Ági szorosan hozzám simul, szerintem ez is a hidegnek és nem a személyemnek köszönhetõ. Újból lefelé, remélem már haza irányba, a nap hol itt hol ott hol sehol sem bukkan elõ, annyi itt a kanyar, ha kiegyenesítenék ezeket az utakat, az egyenlítõt körbe lehetne rajtuk menni… meg ott melegebb is lenne… de nem itt csak a kanyarutánsokkanyar ami létezik és a kemény, hideg, kegyetlen föld anya. Az anyja, megint egy… észnél kell lenni, mert csak egyszer tévedsz és annyi…

Évekkel késõbb, egyedül jöttem le egy Graubünden-i szerpentinen, amikor az egyik jobbkanyar elõtt, az elõttem kanyarodó út  fáinak a tövében egy eldült motort vettem észre amint a tulajdonosa éppen fel akarja állítani. Gondoltam, jól kiszaladt az útról. Persze rögtön odamentem (itt, ha az út szélén leál egy motoros – az ott elmenõ  motorosok sokszor le is lassítanak megkérdezni; minden rendben van-e), ilyen dög nagy motor ha feldül egy személy nehezen állítja fel. A srác német volt, a barátnõje ott sírt a másik fa tövében, szerencsére egyiköjüknek sem volt az ijedségen kívül semmi baja, ennek meg keze-lába remegett. Felálítottuk a motort, mondtam neki, hogy ez egy eléggé becsapós kanyar, vigyázni kell. Odajött a lány is (a felesége volt) és akkor mondták meg, hogy nem „kifutottak“ az útról a dög nagy BMW-vel, hanem onnan Fentrõl „lefutottak“… Felnéztem, az elõzõ kanyar kb. 60 méterrel magasabban (korlát minek?) úgy 45°-os lejtõ teli´s tele fákkal és bokrokkal… Húú mondtam, ez nem semmi. A srác kikerülte – ó sem tudta hogyan – az összes fát és amikor a lejtõ aljára ért, csak akkor „dobta el“ a motort. Gratuláltam neki(k) és mondtam, hogy induljanak tovább,mert innen München még legalább öt órai út. Azt mondta, hogy nem tud visszaülni , hívni akar egy szállítót aki hazaviszi a motort meg õket is.  Addig erõsködtem, hogy ez nem jó így, ameddig visszabeszéltem õket a BMW ülésére, akkor látta a csaj, hogy az egyik hátsó lábtartó tövestül kiszakadt… de maradt egy kis csonk ahova fel tudta tenni a lábát. Elindultunk, mögöttük maradtam egészen addig ameddig ki nem értünk a lakott vidékre (azaz autópálya), ott elbúcsúztunk. A srác ott mondta, hogy meg szeretné köszönni, a „rábeszélõ – képességemet“, elmúlt a szorongása, ha nem ültettem volna vissza a motorra, talán egy életre elment volna a kedve  a motorozástól… de már minden ok… Sajnos nem mindenki ússza meg igy, a héten (húsvét hétfõn) egy 17 éves lány halt meg az egyik kanyarban, a bátyja vitte el motorozni… L

Ott tartottam, hogy megyünk lefelé. De mint a „huss“… egy idõ után már „természetes“ a sebesség, a kanyarok azért vannak, hogy bedöljünk benne, hol jobbra, hol balra,… a lényeg, hogy akkor is az uton kell lenni amikor elhagyod a kanyar ívét!  A kezem persze megint a vállamig adja át a fékezéskor idõnként koppanásig becsúszó elsõ teleszkópok (kinetikus?) erejét, a sisak néha elõre csúszik, ez még a régi magyar, vennem kell egy jobbat, de eddig nem tünt fontosnak. Rendes utakon ez is jó,… rendetlenek pedig nincsenek a „sík-vidéken“. Mondanom sem kell amikor végre leér az út normális emberi mértéknek megfelelõ magasság/mélységbe (talán 800-900 méteren lehetünk, kiderül, hogy Budára egy sem, de a következõ Pass felé (már megint???!!!) emelkedõ út mellet egy másik irányba is el lehet menni… Na rögtön egy kis megállást jelzek  Rolfnak, megvár minket ahogy mellé gurulunk. –„Ja was?“ „-Diese,izé,… hier ist ein andere Strasse, wohin fährt das hier?“ Izes magyar dialektben, a frász tud még rendesen dücsölni, de azért megérti a kérdésemet.  Hiába na a svájciak már évtizedek óta együtt élnek a világ minden tájáról ideköltözött, szökött, települt, dolgozni járó, nyaraló külföldiekkel, nekik tök mindegy milyen nyelven töri a „swííízerdüccs“-öt., megérti, õ meg válaszol züri- berner- Appenzeller- Uri- Baseli- dialektben, azt meg értse meg a külföldi ha tudja J

Válaszol is rögtön: -Ez az út a Nufenen-Pass-on keresztül egyenesen Wallis-ba (Valois) a francia/német Kanton-ba (majdnem olyan mint a megye) vezet, onnan meg Leukerbad irányába és (+autós vonaton) keresztül vissza lehet menni közép svájcba (Luzern és környéke), vagy tovább kell menni egészen a Genfi-tó keleti csücskéig, onnan már autópálya is van Motreaux-fölött, Lausanne-ig és vissza Bern irányába Zürichen keresztül… kb 8 óra motorozás. Ebbe az irányba – és elõre mutat -  más csak egy Pass van, a neve Furka, egy óra mulva már rajta is leszünk a déli (Sankt Gottardo – Gotthard alagút – Zürich / Német Svájcot összekötõ ) autópályán. Délután 4 felé már otthon is lehetünk.

A döntés megszületett: Irány a Furka-Pass ! (vagy üljünk le itt a fübe?)

A motor persze örömmel duruzsolt fel, ahogy megnyomtam az önindítót, szerintem már várta, hogy felfelé mehessen! Nosza bene… Húsz perc alatt felértünk a tetõre, ez volt az egyik legszebb kilátású, (ameddig el nem mentünk a Nufenen-Pass-ra, de ez már egy másik történet) annyira tiszta volt a levegõ, hogy körülöttünk a hegyek szinte megfoghatóak voltak, de – sehol egy védett hely – vágott minket a hüvös szél. Nem sokat idõztünk, irány (má’ megint) a lejtõ meg a kanyarok… Szuper! Annyira kanyargós, hogy muszály élvezni. Aki ezt nem tudja, ne menjen a hegyekbe. Vitesse fel magát egy hegyoldalba és sétáljon egyet. Aztán haza mehet. Mint ahogy mi is hazafelé tartottunk. A szerpentin vége egy gyönyörü völgybe érkezett, még 40 km-t mentünk a faluk közötti utacskán, mire kiértünk az autópályára. Szinte pontosan négykor érkeztünk meg a lakásunk elé. Rolf rövid idõre levette a sisakját. Arcán semmi fáradságot nem láttam, ránknézett és megkérdezte: - Na most már tudod, hogy mi az a „Pass“?

Elment, én levittem a mocit a garázsba, este TV-t néztünk, beszélgettünk,… Elmentünk aludni. Egész éjjel ment velem az ágy… Motoroztam álmomban is

A Susten – Grimsel – Furka háromszög plussz az oda- és visszavezetõ út nagyjából 420 km.  Egy új motorral,  soha nem látott és elképzelt utakon fel, le, fel, le, kanyarokban ésszel,… és – legfontosabb! – haza kell érned, ha lehet akkor egy darabban J

Ezen a napon mutatkozott be nekem Svájc. Ekkor mertem válaszolni elõször arra a kérdésre, hogy jól döntöttem-e akkor amikor elhagytam Magyarországot. A válaszom; - „Igen“ volt.

Nem azért mert szép, nem azért mert motoroztam, nem azért mert hegyek között járhattam. Azért mert szabadnak éreztem magamat. Svájc a szabad emberek hazája. Nehezen fogadnak el, de ezt nem látod. Ki kell érdemelni a bizalmukat, azzal, hogy tiszteled a szokásaikat, kötelezed magad arra, hogy a svájci törvényeket betartod, otthont adnak, munkát adnak, biztonságot alakítottak ki a svájci polgárok védelmére, ezt komolyan is veszik és elvárják érte azt, hogy beilleszkedj. Nem nehéz, mégis sokan nem értik meg. Nem kell megalkudnod, megalázkodnod, nem kívánnak tõled semmit csak azt, hogy tisztességes legyél. Sokunknak már ez is lehetetlen ebben a világban..."

 

 

 

Kezdőlap Listánkról Amatőrirodalmi Portál Mesebirodalom Versek Prózák Meséinkből... Pályázatok Együtt írtuk... Napló Elérhetőség Szerzői jogok Köszönet...